Régi magyar lovas temetkezés keleti változatai
Azon fölfedezések közül, melyekkel a hazai régiségtudomány a magyar ethnikum Ősmúltjának megvilágításához járult, kétségkívül egyike a legbecsesebbeknek és legérdekesebbeknek a temetkezési eljárásra vonatkozó.
Különösen NAGY GÉZA érdemes tudósunknak köszönhetjük az erre vonatkozó észleletek rendszeres és tüzetes összeállítását, ki az Archaeologiai Értesítő XIII. kötetében (1893.) három magvas értekezést 1 szentel e tárgynak, kimutatván bennük, hogy a hazánk területén lezajlott középkori népvándorlásnak mind a három főkorszakában, jelesen a hunok, avarok és pogánykori magyarok idejében egyaránt divatos volt e földön az előkelőknek teljes fegyverzetben s föl szerszámozott lóval történt temetkezése. A részletek a különböző korszakok szerint eltérők. A hun korbeli lovas sírokban a lovat a hős mellett vagy lábainál találták ; akadtak azonban olyan leletekre is, melyekben a ló. esetleg párosával is (Keszthelyen) a koporsó fölé volt fektetve; magának a koporsónak pedig nem volt fedele, hanem e helyett valami vastag szövettel volt letakarva (Arch. Ért. XIII., 226., 230.). Az avar korbeli leletekben az elhunytat a lóra ráültették, mit abból lehet következtetni, hogy az emberi lábfej-csontokat a kengyelvasban találták; de van ezen korszakból is olyan lelet, melyben a ló hun módra lábtól van. A magyar korszakbeli sírokban is részint rajta ülve, részint mellette találták a lovast, mely egyes jelek tanúsága szerint eleven lehetett. — Csekély kivétellel egyező mind a három korszak lovas sírjaiban a holttest fekvésének iránya, mely nyugat-keleti olykép, hogy a fej nyugat, a láb kelet felé van helyezve, látszólag azon szándékkal, hogy az elhunyt arca a fölkelő napra legyen fordítva. Lényegileg egyezik ezzel némely hun korszakbeli lovas sír azon eltérő eljárása, mely a fejet észak felé fekteti, tehát arccal a déli nappal szemben. Valamennyi korszakban találunk a lovon kívül egyes sírokban kutyacsontvázat is, még pedig hol lábtól, hol oldalt a kéz mellett. Egy hun korszakbeli női sírban a csontváz mellett macskát s öt gyermeksírban evetet találtak. Nyíltan kitetszik ezen tényekből, hogy az elholttal vele küldeni kívánták a túlvilági életre kedvelt állatját is: a vitéznek lovát, fegyvereit, a nőnek macskáját és ékszereit, a gyermeknek evetjét. Ugyanily czéllal adhatták az elhunyt mellé a földi életben szükségelt egyéb fontos tárgyait is, így különösen az evő- vagy ivó-edényt, mely egy hun sírból sem hiányzik és sok magyar sírban is található; továbbá a fegyverzetet (nyilat, íjjat, tegzét, vértet, kardot, fejszét, lándsát stb.), kést, köszörűkövet, tüzelő szerszámot, árat, a mint e szokás még mai nap is él jóformán valamennyi kezdetleges műveltségfokon álló altáji népnél.
Ősrégi idők óta meggyökeredzett kegyeletes szokások nem enyésznek el egyhamar a népéletből a leghatalmasabb műveltségtörténeti fordulatok hatása alatt sem, s igen jól érthetjük, hogy a keresztyénség meghono-sultával és hatása alatt az igazi lovas temetkezés helyébe ennek némi szimbolikus maradványai lépnek. Ilyenekül tekintik a régészek azon eseteket, midőn a lóból csak egyes csontrész, különösen a fej található a sírban, a mint bizonyára ugyanily átmeneti alakulat a lócsontváz nélkül talált lószerszám 2 (zabla, kengyel) is. Legvégső jelképi nyomát a lovas temetkezésnek Karácsonyi János dr. mutatta elénk minapi közlésében (fönt 115. 1.), utalván egy 1383-ból eredő okiratra, melyben arról van szó. hogy az örökösök megállapodása értelmében egyikük kifizetni tartozik ama lónak árát, melylyel az elhunyt örökhagyót az egyházhoz vitték ugyancsak ezen egyház részére. Az eredeti szándék, melyből az efféle eljárás fejlődhetett, alig lehetett egyéb, mint hogy ama lónak ára a régi áldozó táltosok keresztyén képviselőinek kezébe juttatva váltságdíjul szolgáljon magának a lónak feláldozása helyett.