Termékek Menü

A hiedelemvilág alakjai

A hiedelemvilág alakjai

Balassa Iván 

Ortutay Gyula

A magyar népi hiedelemvilág alakjai közül elsőnek a táltost említjük meg, mint olyat, melyben a honfoglalás előtti sámánhit vonásai leginkább megtalálhatók. Maga a táltos szó is feltehetően finnugor eredetű, így a finn megfelelője „tudós” jelentésű, ahogy a magyar tájnyelv is sokfelé úgy nevezi a természetfeletti erővel felruházott embereket. Ma már a táltos tulajdonságait, felszerelését főleg azokból a hiedelemmondákból (vö. 556–557. l.) lehet kielemezni, melyek elsősorban az ország keleti felében az öregek emlékezetében napjainkig élnek.

A táltos általában jóindulatú, és inkább segít, mint büntet. Tudását nem saját akaratából szerzi, hanem úgy kapja, amint azt 1725-ben egy vallatás során egyikük vallotta: „A táltosságra nem tanított senki, mert azt az isten anyja méhében úgy formálja.” Éppen ezért hiába szegülnek ellene szülei, rokonsága, aki erre a sorsra rendeltetett, annak végig kell azt csinálnia.

A gyerek születésekor gondosan megnézik, hogy van-e foga, esetleg hatodik ujja valamelyik kezén. Az egy többletcsont már eleve jelezte, hogy a gyermekből idővel táltos lesz. Ehhez azonban még az szükséges, hogy az ősök néhány, három vagy több napra elrabolják. 1720-ban egy kuruzslásért vallatott vádlott ezeket mondta: „…kilenc napig halva feküdvén, elragadtatott a másvilágra, az istenhez, de azért jött vissza, mert az isten küldte őt, hogy gyógyítson és orvosoljon”. Ezt az állapotot elrejtezésnek mondották, mely ugyancsak finnugor eredetű szó, megfelelőjét formában és tartalomban egyaránt megtaláljuk a rokon és a különböző szibériai népeknél.

Úgy tartják, hogy mialatt a sámánjelölt alszik, azalatt a többiek feldarabolják, hogy megállapítsák, megvan-e a többletcsontja. Ez a motívum a „Varázsló és tanítványa” (AaTh 325), az általánosan ismert mese magyar változatában is előfordul: az elrabolt ifjút feldarabolják, rendszerint harmadnapra összerakják, és ezzel korábban nem ismert tudományt szerez a maga számára.

Mindezzel azonban nem fejeződött be a táltosjelölt küzdelme és próbatétele, mert még vizsgát is kell tennie. Ennek egyik módja, hogy egy égig érő fán fel kell másznia, és ha szerencsésen visszatér, akkor gyakorolhatja már korábban megszerzett tudományát.

A hagyományok a táltos felszereléséről is szólanak. Ezek közül megemlítjük a különböző fejdíszeket; így a tollseprűt, a szarvat, melyről a legtöbb esetben meg lehet állapítani, hogy az a szarvasmarháéhoz hasonlít, de ritkábban előfordul a szarvasagancs is. A sámándob emléke is élénken él az emlékezetben, és az sokszor a szitával párosul, ami a gyermekversekben (vö. 576–578. l.) és a szentiváni énekekben is előfordul:

Adjon Isten lassu esőt,
Mossa össze mind a kettőt;
Szita-szita péntek,
Szerelem csütörtök,

Dob szerda

A moldvai magyarok újévi varázsló alakoskodói olyan rostával járnak, melynek oldalára csörgőket, csengőket erősítenek. Ezt a táltos egykor betegség gyógyítására, jövendölésre, bőségvarázslásra használta, akárcsak a szibériai sámán. A sámánfa, melyet már a pogány lázadások idejéből (XI. század) is emlegetnek, szinte napjainkig ismert volt. A múlt század elején még egy sárréti táltosról ezt írták: „Lemegyen ő, ő tudja hová, és a nagy fára felmenvén, majd megtudja akkor, milyen kutya lakik a bíróban. És megcselekszi, hogy miként ő akarja, a bíróval az lészen, és a faluval is az lészen.” Így tehát a fa, melyet a népi díszítőművészetben többnyire úgy ábrázoltak, hogy a tetejében egy kis madár ül, a táltos természetfeletti hatalmának egyik eszköze és egyben jelképe.

A táltos tevékenységei közül külön ki kell emelnünk az eksztázist, melyet a magyar nyelv rejtezésnek, révülésnek nevez. Mindkét szó alapjaiban a finnugor korig visszavezethető, és megállapítható, hogy a sámánszertartásokkal állt kapcsolatban. (Tudjuk azonban, hogy az eksztázis valláslélektani jelentősége nemcsak a sámán vallásos világkép {H-636.} része volt, mind az archaikus hiedelmek közt, mind az antik vallásos hagyományokban is ismerős.) A táltos, tudós ugyanis csak révületes állapotban tud kapcsolatot teremteni a természetfeletti lényekkel és az elhalt ősök szellemeivel.

A másik tevékenység, melyről az egész magyar nyelvterületen tudnak a hiedelemmondák (vö. 556–557. l.): a táltosviaskodás. A táltosnak ugyanis bika, csődör, esetleg tüzes kerék képében meg kellett vívnia időről időre a szomszédos területek táltosaival, mint ahogy arról egy alföldi határperben 1620-ban így írnak: „…a békési táltos a dobozi táltossal megbirkózott, a dobozi táltos bírja vala meg a békési táltost”. Az idegen bika rendszerint a felhőből ereszkedett, és vihart hozott magával, míg az otthonit az emberek is tudták segíteni.

Az egykori sámánének töredékeit sejthetjük a regösénekek (vö. 620–622. l.) „haj, regő rejtem” sorában, mely feltehetően annyit tesz „varázzsal varázsolom”, vagy a samanizmushoz közelebb álló szóval „révüléssel révülök”. Érdemes megjegyezni, hogy legközelebbi nyelvrokonaink, az obi-ugorok nyelvében a sámánének elnevezése a kai, kei szóból alakult, melynek a haj, hej indulatszavunk etimológiailag pontosan megfelel, és a hajgatás lehetett a magyar sámánének elnevezése.

A táltos, a magyar sámánhit kutatása területén a nemrég elhunyt Diószegi Vilmos szerzett elévülhetetlen érdemeket. Eredményei összegezéseként megállapította: „A táltosjelölt betegséggel történő kiválasztása, a huzamos alvás, továbbá testének szétdarabolása, vagyis a »fölös számú« csont megkeresése révén való tudománykapása és égig érő fa megmászásával végbemenő felavatása – részleteiben is, a maga kerek egészében is – elénk vetítette a honfoglaló magyarságnak a táltosjelöltről alkotott képzeteit. A táltos kezében levő egyfenekű csörgős dob, amely hátasállatul is szolgál, bagolytollas vagy agancsos fejviselete, rovátkás vagy létra alakú »fája«, amelyen ott van a hold meg a nap, a honfoglaló magyar nép táltosainak felszereléséről, révülése, az akkor bekövetkező állatalakban való viaskodása és indulatszóval történő szellemidézése pedig tevékenységéről rántotta le a leplet.” Így hát a magyar népi hiedelemvilág táltosalakja szinte napjainkig erős szálakkal kötődik Kelet-Európa és Ázsia samanizmusához.

A garabonciás alakja évszázadok alatt jelentősen keveredett a táltoséval, de ez már nyugatról származik. Maga az elnevezés is talán az olasz gramanzia „bűbájosság, ördöngösség” szóval tart kapcsolatot. Jóra, rosszra egyaránt kapható, vihart támaszt, könyvéből olvassa ki a bűvöleteket, hiszen tulajdonképpen a középkori vándorló diák alakjának változata, aki az egyetemen a 7 vagy 13 iskolát kijárta. Ennek során elsajátította a fekete mágiát is, melyet kóborlásai közben a parasztokkal szemben is alkalmazott. A vándorló diák a parasztházakba bekopogtatott, és tejet vagy tojást kért enni. Ha megtagadták vagy kimérve adták, akkor vihart támasztott, jégesőt küldött az egész falu határára, miközben sárkány hátán továbblovagolt. Alakja mintha bosszúállóbb és veszedelmesebb lenne a táltosénál, és kétségtelenül inkább az európai fekete mágiát képviseli a magyar nép hiedelemvilágában.

A boszorkány ótörök eredetű szó, a köznyelvben inkább nőt jelent, {H-637.} de a népi felfogásban férfi és nő egyaránt lehet boszorkány. Sokfelé nevezik bábának vagy vasorrú bábának. A bába szó szláv származék, ahol „öregasszony, boszorkány” jelentése egyaránt megtalálható. Amint a nevek is különböznek, úgy azok a vonások is több rétegből származnak, melyek a magyar boszorkányt jellemzik. Alakjukhoz tapad az a sok mindenféle praktika, eljárás, amit a magyar nyelv együttesen babonának nevez. Ez a szó is szláv eredetű, esetleg valamely óorosz nyelvjárásból vette át a magyarság, mint ahogy számos olyan eleme található ennek a hiedelemkörnek, mely a honfoglalás előtti keleti szláv érintkezésre utal.

A boszorkányok tudományának megszerzése a magyar népi hiedelem szerint általában aktív (vö. 558. l.). Leggyakrabban éjfélkor a keresztúton sajátították el, amikor pálcával kört húztak maguk köré, és abból nem volt szabad kimozdulni még akkor sem, amikor négylovas szekér, bika rontott rájuk, vagy felettük egy cérnaszálon malomkövet forgattak. Ha félelmét le tudta győzni, akkor boszorkánnyá válhatott. Máskor fekete macska húsát fogyasztották el hasonló célból, vagy éjfélkor a temetőben kapták meg természetfeletti képességüket, de az is előfordult, hogy fára, kórószárra kapaszkodtak fel, akárcsak a sámánok, és már tudománnyal tértek onnan vissza. Leggyakrabban a családban öröklődött a boszorkányság, amit a halálos ágyon kézfogással adtak át a fiatalabb generációnak. Akármilyen módon történt is, a jelöltnek valamit tennie kellett érte, de ugyanakkor megvolt a lehetősége a visszautasításra is.

Ha azonban a boszorkány egyszer már megszerezte tudását, akkor azt nem tehette le, mert társai nem hagytak neki békét, és egész életében szerencsétlenné vált. Úgy tartották, hogy a boszorkány halála után bűnhődik meg cselekedeteiért: a pokolba kerül, illetve kígyók, békák tépik szét bűnös lelkét.

A XVI–XVIII. században egész Európán boszorkányüldözési hullám vonult végig, mely valamelyest enyhültebb formában Magyarországra is eljutott. Először részletesebben a XVI. század második felében hallunk róluk: „Éjjel járó asszonyokról is sokat mondhatnék, kik éjjel macska képében szökdécselők, sok lovagok módjára járók voltak, tombolók, táncolók, részegesek, paráznák egy más között, kik fél lábbal kis gyermekecskéket tengerbe tettek, akik kárt, sok csintalanságot műveltek. Kik közül nem régen 1574. esztendő tájban Pozsony felé sokakat bennek megégetnek, kik sok szörnyű dolgokat vallottak. Kiknek ugyan királyné asszonyuk vagyon és annak szavára rettenetes dolgokat mível az ördög.” A boszorkányokat bizonyos félelemmel vegyes tartózkodás övezte, úgyhogy egyszer-egyszer még a tizedszedők is elkerülték házukat. Magyarországon, bár a boszorkányperek elég gyakoriak voltak, a nyugatihoz hasonló nagyobb boszorkányégetésekre csak ritkán került sor. Így Szegeden 1728-ban kilenc, majd Debrecenben egy évtizeddel később három boszorkánynak tartott asszony lelte a máglyán halálát.

A nagyszámú ránk maradt boszorkányper vallomásaiból az derül ki, hogy azok bizonyos, területenként változó beosztású szervezetet alkottak. A vezetők rendszerint férfiak voltak, mint ahogy Békés megyében 1722-ben: „…Harangöntő András igen híres boszorkánymester {H-638.} volt, aki nemcsak kuruzsolt, bűvölt, bájolt, de hogy ő volt a feje, mestere azon boszorkányhadnak, mely szerinte megyénk területén szervezett szövetkezetet képezett.” Az ilyen szervezetben említenek kapitányt, hadnagyot, zászlótartót, tizedest, íródeákot stb. Ez a beosztás, akárcsak a nyugati, elsősorban német boszorkányok esetében, a hadsereget utánozta. Az adatokból kétségtelenül kiderül, hogy a XVII. század közepétől kezdve erős német hatás jelentkezik a magyar boszorkányhiedelemben, melynek elemei szinte napjainkig megmaradtak.

Ezzel szemben azonban kétségtelenül megőrződtek samanisztikus vonások is, melyek közül érdemes néhányat megemlíteni. Így a boszorkányoknak szarvuk van, amit karácsonykor az éjféli misén a Luca-széken ülő tudós ember megláthat. A felszereléseik között a boszorkányperek iratai emlegetik a dobot is, mint azt egy XVIII. századi vallomás Szegedről megőrizte számunkra: „…A réz dob pedig egy vastag koldusasszonynál vagyon Felsővároson, azért, hogy a fiát akarja megtanítani, aki 18 esztendős. Bé akarja íratni a kapitány Rósa Dániel és Borbola Ferenc parancsolatjábul. A vastag koldus olyan boszorkány, mivel a fátens már öreg, nem bírja a dobot, azért parancsolták. Mint egy pintes fazék, akkora volt.” Feltehető, hogy nem annyira a dob nehézsége, hanem még inkább az eksztázis testileg-lelkileg kimerítő volta miatt akarták a tudományba a fiatal legényt beavatni. A Bodrogközből tudjuk, hogy a boszorkányok az alvó emberből kiszedték a csontokat, ami a táltosok többletcsontjának megkeresésére emlékeztet, vagyis a boszorkányok ezekkel a csontokkal akarták tudományukat megszerezni vagy éppen gyarapítani. A boszorkányok rendszeresen összejöttek, és mulatoztak, táncoltak valamelyik hegyen vagy szigeten, erdőszélén. Ezért alig van olyan település Magyarországon, ahol ezt napjainkig egy-egy földrajzi név ne őrizné. A leghíresebb ilyen központi összejöveteli helynek mégis az egész országban a Budapest közepén, a Duna-parton emelkedő Gellérthegyet tartották. Erről meg kell jegyezni, hogy a hagyomány szerint ennek tetejéről a megtérni nem akaró pogány magyarok Gellért püspököt hordóba beszegezve gurították, helyesebben dobták a Dunába. A boszorkányok Gellérthegyre járása, repülése innen sok száz kilométerre is előfordul az emlékezetben. Így Kassán 1794-ben megjelent prédikációgyűjteményben ostorozza híveit ily módon a prédikátor: „A boszorkányokról, kan ördögökről azt mondják, hogy az embert megnyergelik, és a Szent Gellért hegyére vagy ők tudják hova lovagolnak, az üres szekeret megállítják puszta nézésekkel, úgy hogy egy tapodtat se mehessen, a tehenet, borjút, kis gyereket, ezer meg ezer féleképpen megronthatják, csupán csak szemekkel, nézésekkel is. De ti jobban tudjátok, mint én, mit tartanak, mit nem, még ezeken kívül a boszorkányokról.” A közelmúltbeli gyűjtéseink is azt mutatják, hogy egy 2–300 kilométeres kör tartotta a Gellérthegyet boszorkánygyülekezőnek, de még a Székelyföldről is ide repültek.

A boszorkány rontásait rendszerint nem saját alakjában, hanem valami állattá átváltozva vitte véghez. A leggyakrabban macska képében jelent meg. Ilyenkor, főleg Szent György-nap éjszakáján (ápr. 24.) a jószág tejhasznát igyekezett elvinni, ezért a gazdák valami szúrós {H-639.} tárgyat, többnyire boronát tettek az ajtóba, maguk meg vasvillával vigyáztak, hogy macska be ne lopózhassék az istállóba. Emlegetnek liba, kacsa, tyúk, kotló, csirke alakban megjelenő boszorkányt is, de előfordul kutya, ló formában is. A háziállatok közül érdekes módon a szarvasmarha nem szerepel, csupán annak szarva, de úgy, hogy közben emberi testüket megőrizték. A vadállatok közül a róka és a nyúl a leggyakrabban előforduló átváltozási forma. Ezek megfelelőit elsősorban nyugat felé lehet keresni és kimutatni.

A rendkívül sokrétű boszorkánycselekedetek szinte az élet minden területére kiterjednek, de nagy általánosságban a rontás (vö. 649. l.) kategóriájába foglalhatók. Így szemükkel ártanak a kis gyerekeknek, a fiatalokat szétválasztják, vagy akaratuknak megfelelően összehozzák. Az emberre és jószágra egyaránt betegséget hozhatnak, kárt okoznak a termésben, az állatok hasznát maguknak szerzik meg. A nagyobb tudású, hatalmú előtt azonban kénytelenek voltak meghajolni, visszavonulni.

Ilyennek mondották, különösen az alföldi részeken a tudós pásztort (vö. 558. l.), aki természetfeletti erejével nemcsak saját jószágát, érdekét védte meg, hanem mindig igyekezett másokon is segíteni és a boszorkányok rontását elhárítani. A tudományát a boszorkányokhoz hasonlóan ugyancsak aktív módon szerezte a keresztúton, vagy pedig valamilyen pásztorszerszám: bot, táska, karikás ostor átvételével, a haldokló tudós pásztorral történő kézfogással.

A tudós pásztornak minden vonatkozásban hatalma volt a jószág fölött, ha akarta, a más nyáját is szétkergette, úgyhogy az több napi járóföldre elkóborolt, de ha különleges fájára felkapaszkodva hívta őket, akkor több napi járóföldről is visszajöttek. A tudós pásztor jószágát a kisebb tudású pásztorok nem tudták elzavarni, mert Szent György napján körülfüstölte a legelőt, a jószág állását, amiből az nem tudott kitörni. Azt tartották, hogy a pásztornak a botjában és az ostorában volt az ereje. Ez utóbbiba Szent György-nap előtt előbújt kígyó bőrét fonták, és ennek segítségével bárhova terelhették a rájuk bízott jószágot.

Az egymással vetélkedő tudós pásztorok sokszor a bikát küldték egymásra. A nagyobb tudású pásztort vagy a füstölt kör védte meg, vagy a kalapra kiöntött sóval szelídítette meg támadóját. Ilyenkor vissza is irányíthatta, hogy a saját kisebb tudású gazdáját kergesse meg vagy éppen pusztítsa el. Az elszaladt ménest a leterített szűr ütögetésével térítették sokszor nagy távolságról is vissza.

A boszorkányokkal állandóan harcban állottak, különösen a tehén megrontása, a tejhaszon elvivése miatt. Nemcsak azt derítették ki, hogy ki vitte el a tejet, hanem tejnek baltával verésével, a rontó egy ruhadarabjának megfüstölésével és a legkülönbözőbb módokon arra kényszerítették, hogy a rontás helyén megjelenjék, és az okozott kárt valamilyen formában megtérítse. A tudós pásztor gyakorlati és természetfeletti módszerekkel gyógyította a saját és a más jószágát. Sok mindenhez értett, így többek között a kötéshez és oldáshoz is.

Ez azonban az előbbivel rokon csoport, a tudós kocsisok legjellemzőbb tulajdonsága (vö. 557–558. l.). Tudásukat valamilyen eszköz segítségével szerezték. Így természetfeletti hatalmat biztosított egy patkószeg vagy {H-640.} egy csodálatos ostor, melyet azonban csak egy jelképes összegért lehetett megvásárolni. A tudós kocsis legfőbb tudománya a lovas szekerek, kocsik megállítása, megkötése, de ezt meg is tudta szüntetni, akár ő, akár más csinálta is azt. Ilyenkor a kocsis baltájával megütötte a küllőt, a rúd végére sújtott a fejszével vagy egy borosüveggel. Máskor az ostora hegyére kötött gombbal ütötte ki a nagy távolságban levő megkötőjének szemét, és így tudott kocsijával továbbhaladni. Ha úgy kívánta a helyzet, lovaival és kocsijával a levegőbe emelkedett, és ha a nagy megerőltetésben a ló útközben megdöglött, mégis haza tudott vele menni, és az csak otthon dőlt ki a hámból.

A tudós kocsis tudományának egyik érdekes vonása, hogy a szalmazsákot lóvá tudta változtatni, és azzal indult útjára. Ebben bizonyos honfoglalás előtti samanisztikus eljárás elemeit sejthetjük, amikor is a feláldozott lovak bőrét szalmával tömték ki, azt gondolván, hogy ez majd újraéledve a halott rendelkezésére állhat a túlvilágon. A tudós kocsis és pásztor alakja és cselekedetei körül elsősorban a Tiszántúl csiszolt, kerek hiedelemmondák alakultak ki (vö. 557–559. l.).

A természetfeletti erővel rendelkező emberek sorában megemlíthetjük még a molnárokat, akikhez elsősorban a patkányküldés és patkányelzavarás tudománya az egész nyelvterületen kapcsolódott.

A léleklátó asszony, a javasember természetfeletti erejébe és képességébe vetett hit szinte napjainkig él. Működésük több irányú. Így akadtak olyanok, akik a régebben vagy közelmúltban elhaltak szellemeivel kapcsolatot tudtak létesíteni és üzeneteket közvetíteni. Egy-egy felkapottabb látóasszonyhoz messze földről eljártak, különösen háborúk idején, amikor elhalt vagy eltűnt hozzátartozóikról szerettek volna valamit megtudni.

Akadt közöttük olyan is, aki imádkozással, ráolvasással rendszeresen gyógyított, míg mások a jövendőt is igyekeztek megmondani. A többségük erősen vallásos volt ugyan, de működésükkel századunkban az egyházi és világi hatóságokkal szembekerültek. Érdemes megemlíteni, hogy akadt közöttük olyan is, aki tudományát nem aktív módon, hanem alvás, „elrejtezés” közben szerezte, akárcsak a táltosok, mutatva azt, hogy a legrégibb hiedelemformák miként élnek az újabb körülmények között is.

A fent felsoroltak valamennyien olyan emberek voltak, kik valamilyen közösségben benne éltek, vagy legalábbis időnként felbukkantak ott. Az átlagos, mindennapi embertől csak az különböztette meg őket, hogy az élet egyik vagy másik területén természetfeletti erővel rendelkeztek, és azt jó vagy rossz irányba, maguk vagy mások érdekében vagy kárára felhasználták. Vannak azonban természetfeletti alakok is a magyar hiedelemvilágban, de ezek száma és jelentősége kisebb.

A lidérc szó eredetét eddig még nem sikerült megfejteni. Benne többféle alak és ennek megfelelően többféle eurázsiai hiedelem húzódik meg. Így értenek rajta olyan különleges lidérccsirkét, melyet valaki a hóna alatt tartott tojásból keltetett ki. Ez a gazdája számára bármit megszerez, amit kíván tőle, vagyis gazdaggá teszi, de egészségét veszélybe döntheti. Gazdája élete végéig nem vagy csak nagyon nehezen tud tőle megszabadulni. Néhol ember vagy állat alakban jelentkező szeretőt {H-641.} értenek lidércen, aki az asszonyt vagy férfit tönkreteszi, sokszor halálra gyötri. Végül bolygó tűz jelentésével is találkozunk, mely rendszerint a valamilyen ok miatt nyugodni nem tudó elhalt szellemeként kóborol azon a vidéken, ahol valaha élt.

Itt kapcsolódik a bolygó mérnök szellemébe vetett hiedelem. Ez életében rosszul mérte a földet, megcsalta a szegény népet, ezért nem tud nyugodni. Lámpással és lánccal járja a határt, és újra méri az egyszer már kiosztott földet. Mivel segédje nincs, kénytelen a földmérő lánc egyik végétől a másikig szaladgálni. Általában jóindulatúnak tartják, de ha valaki közvetlenül találkozik vele, vagy akadályozza munkájában, akkor lámpájával mellbe vágja.

A meghalt ember lelke elhagyja testét, de még ott bolyong a ház körül, és figyeli, hogy a temetés (vö. 593–603. l.) rendben és a hagyományoknak megfelelően zajlik-e le. Azután a temetőkapuban álldogál addig, amíg a következő halott lelke a helyére nem áll, akkor szabadul meg véglegesen. De nem minden lélek esetében következik ez be a népi hiedelem szerint, mert vannak, akik nem tudnak nyugodni, és időről időre visszatérnek. Ennek oka lehet az, hogy nem búcsúzott el hozzátartozóitól, vagy valami más elintéznivalója maradt a földön. De visszajár az is, aki életében fösvénykedett, csalt vagy lopott, általában másokat megkárosított, vagy ha nem tették a koporsójába azt, amit meghagyott. Akkor sem tud nyugodni, ha kis gyermekeivel nem bánnak jól, vagy az örökösök nem tudnak megegyezni a vagyonon. Ilyenkor visszajön, mindent felforgat, a képeket, tányérokat leveri a falról. A rokonok igyekeztek eltalálni visszajárásának okát, de ha ez nem sikerült, akkor kiásták, megfordították, és egy hosszú szeggel a koporsó aljához szegezték.

A kísértet olyan lélek, mely valamilyen ok miatt állandó kóborlásra van ítélve, amíg az valami módon fel nem oldódik. Ezért ha a palóc ember ilyennel találkozott, így üdvözölte:

Minden lélek dicsérje az urat!

Erre a bolygó lélek nehéz sóhajok közt azt felelte:

Én is dicsérném, ha lehetne!

Aztán fájdalmas hangon felkiált, hiszen állandóan magán kell hurcolnia azt a határkövet, amit szántója megnagyobbítása érdekében odébb tett:

Jaj, be nehéz! Hová tegyem?

– Ha nehéz, tedd oda, ahonnan felvetted!

Ha ezt megtette, akkor szerencsés esetben az átok alól felszabadulva, visszanyerte nyugalmát. A kísértet sokféle alakban jelenhetett meg. Leggyakrabban ló, borjú, malac, nyúl, kutya, macska, liba kísérti meg az embereket. Ezek a legtöbb esetben jóindulatúak, nem bántanak, legfeljebb követik azokat, akik elibük akadnak, ijesztenek. Sokkal veszedelmesebbek azok, akik valamely ismerős férfi vagy nő képében jelentkeznek, a szekérre felkéredzkednek, de az nem tud tovább menni, mert nem bírja a nagy súlyt, a lovak kísértetet érezve megvadulnak. Másokat éppen ismerős külsejük segítségével a mocsárba, folyóba vezettek, úgyhogy azok odapusztultak. Ez a jelentés benne lappang a magyar kísértet elnevezésben, mely a kísért áttételeken az ugorokig visszavezethető.

{H-642.} A nő alakú kísértetek sorába tartozik a székelyek vadleánya, amit Erdély többi részében és a Bodrogközben kisasszonynak mondanak. Az utóbbi vidéken általában jóindulatúnak tartják, ha nem szólítják meg, akkor csendesen sétál, esetleg felül a szekérre. Ha azonban ellenkeznek, kötekednek vele, esetleg káromkodnak előtte, akkor haragjában mindent összetör, amit a közelben talál. Erdélyi változatának bizonyos emberre emlékeztető vonásait is feljegyezték: így el lehet fogni, feleségül venni, a férfiakat csalogatja.

A magyar népi hiedelemvilág alakjai között még sok más ritkábban vagy nem nagyobb területen előfordulót is meg lehetne említeni. Általánosságban annyit megállapíthatunk, hogy ezek között viszonylag ritkán fordulnak elő a törpék, az óriások, a tündérek, a manók, a sellők, házi szellemek és mások, melyek a környező, de különösen a tőlünk nyugatra lakó népeknél meglehetősen gyakoriak. Ezek közül néhány a magyar mesékben is szerepel, és esetleg mutatják e formák távolabbi kapcsolatait.