Termékek Menü

A rózsakeresztesek hiedelmei

A rózsakeresztesek hiedelmei

                   A rózsakeresztesek hiedelmei –

                    a fények és megemlékező fáklyák

                                     jelentése a vallásban

 

 

A Stonehenge nevéből ered a néhány mérföldnyire lévő Ambresbury neve: Abiri (Ambres) borostyánjai. A dii potentes, vagy a יריבא ugyanazt jelenti.

A Légion d’Honneur csillagán van egy felirat: „Napoléon, Empereur des Français.” Ezt a rendet I. Napóleon császár alapította a Titkos Társaság, Kör leleplezése és feloszlatása után. A Titkos Kör tagjai közt – egyéb híres forradalmárok mellett – Pichegru generálist, Georges Cadoudal-t vagy a nevezetes Moreau-t találhatjuk. A rendnek volt egy talizmánja, egy rejtélyes fej, ami ismertetőjelként szolgált, s egyfajta köteléket képzett a tagok között. Haláluk után fedezték fel ezt a jelvényt, és megállapították, hogy Napóleon császár, akinek érdeklődését a káprázatos és szokatlan gondolatok, és természetfölötti sugallatok rabul ejtették, e misztikus szimbólumot vagy fejet elrejtve, más formában vette át, mégpedig úgy, hogy saját képmását tetette rá új, a Becsület Légiója nevű rendjének palládiumára, azaz ereklyéjére.

A házasságkötéskor viselt sáfránysárga ruha a tűz lángjait jelképezi. Réges-régen a menyasszonyt egy flammeum nevű fátyollal fedték be, e nélkül az eskü nem számított szentnek. Elődeink nem az oltár előtt, hanem az oltáron égő lángok előtt esküdtek. A sárga, azaz a tűz színe a géberek és a parszik, vagyis a tűzimádók színe volt. A perzsa liliomok sárgák; ami egyértelműen utal a perzsa liliomok és a könyvünkben számtalan helyen előforduló misztikus szimbólumok közötti kapcsolatra. A rejtélyes rítusok, és a szimbolikus fények – melyek a tűz isteni mivoltát jelentik – Gyertyaszentelő Boldogasszony napja (február 2.) környékén gyakoribbá válnak; esküvőkön, lakodalmakon szerte a világon fáklyák lobbannak fel lakomák kivilágítása céljából ugyanúgy, mint; a keresztény oltárokon, Krisztus születésének ünnepén, eljegyzési ceremóniák alkalmával. Az utolsó ítélet, azaz Baal napján a hegyormokon is tüzek gyúlnak (jelzőtüzek, vagy fogadalmi szentély-tüzek a legmélyebb völgyben lévő remetelakban is), a chapelle ardente-ben, a katolikus temetési szertartások alatt, a ravatal körül csendes, megható fények sokaságában, a parasztlakban a halotti ágy mellett gyöngén pislákoló, halovány magányos gyertya képében. Az előkelő temetés vagy díszes ünnep ragyogó fényei és a számtalan fáklya ugyanazt jelenti, a vallási rítusok és ünnepek fényei – régen és most egyaránt – az egész világon azonos eredetűek, ugyanazt jelentik: a párszi istenség, a tűz imádatát, mely számos teológiai és teozófiai formában benne van. Bízunk benne, hogy olvasóink fejében egyetlenegyszer sem fordul meg az a gondolat, hogy mi a valódi tűzre gondolunk; ez csupán az a megmagyarázhatatlan valami, amitől a tényleges tűz, vagy inkább annak virága vagy dicsősége (ragyogó fénye) a lehető legtávolabb található – mert az, hogy egyáltalán láthatnánk az igazi tüzet, a legdurvább és legpontatlanabb elképzelés.

Az életet adó, hozzáférhető, különös, álomszerű, éteri látvány teljesen elkülönül a puszta érzékeléstől, és nem más, mint a gnoszticizmus és a buddhizmus a maga legmélyebb jelentésében. Ebből következik az isteni jelenlét bizonyossága. Állítólag ez még a fő ateista, Spinoza elméjét is betöltötte, hogy egy kicsit költőiek legyünk.

A rózsakeresztesek ünnepelt angol képviselőjük, Robertus de Fluctibus (Robert Fludd) látomásain keresztül jelentették ki, hogy – összhangban Mózes teremtéstörténetével, amit szerintük metaforikusan kell értelmezni – két alapelem származott az Isteni Atyától a kezdetek kezdetén. Ez a fény és a sötétség, azaz az alak vagy gondolat és az anyag vagy formálhatóság. Az anyag öt részre bomlik a földre lejutva, minthogy azon alakjaiban működik, amiket az első átható fény különféle tevékenységei szabnak meg: négyágúvá formálódik, a mennyei iránytű csúcsainak irányába, középpontban hagyva az isteni alkotóáramot. A szellemi és a földi világ, ami az eredeti típus vagy gondolat működési elvének van alávetve, a láthatatlan eszménykép utánzata folyamán először érthetővé vált, majd ellentétes jelentést kapván önmagából vált ki. Ez alkotta meg a lényt (vagy gondolatot), amelynek a számára a teremtést felfedtük. Ennek megfelelően ez az isteni háromság fia, vagy második kimondhatatlan személye. Így vált lehetségessé az, amit mi emberi elmének nevezünk. Ezt a második, hatalmas, megérthető világot nevezik a rózsakeresztesek makrokozmosznak. Ugyanúgy három részre osztják fel, mint a szférákat; aszerint, hogy milyen távol helyezkednek el a legkorábbi eredendő isteni fényességhez képest. Ennek alapján empyrćum-nak, ćtherćum-nak vagy elemi régiónak nevezik ezeket; s távolodva egyre kevésbé rendelkeznek az első égi tűzzel. Ezek a régiók számtalan láthatatlan, a természetüknek megfelelő fajt vagy angyalt foglalnak magunkban. E halhatatlan régiókon keresztül a fény a kabbalista Sephiroth kisugárzását szétszórva feketeséggé, üledékké vagy hamuvá lesz, s ez a másodlagos, tündéri világ. Ez az erő vagy erély egyesülve az éteri szellemmel alkotja a világ lelkét, ami a földi intelligencia vagy az azt ismerő ember kizárólagos eszközévé válik. Ez az angyal-hódító, vezető a nőből vagy a nagy mélységből született Megváltó, a gnosztikus Sophia, Szt. János „szó alkotta húsa”. Az empyrćum ennek megfelelően a szunnyadó isteni tűz (bőségesen nyíló) virága, vagyis pompája, amit csoda és szent mágia jár át. A rózsakeresztesek tanításai alapján a jóságos angyaloknak (az első tűz, vagyis a fény tisztább részeinek) háromféle rangsorolásuk ismert, és ezeket kilenc rendre bonthatjuk. Ez a hármas angyalrangsor a Teraphim, a Seraphim és a Cherubim. Ez a vallás, a parszik vallása azt tanítja, hogy a sötét oldalon, a működő intelligencia három ellensúlyozó csoportját találhatjuk, s ezek ugyanúgy kilenc szférára vagy ellenséges régióra tagolódnak. Ezeket mesésen felöltöztetett, ártalmas angyalok népesítik be, akik nem átallnak elvesztett, besötétült vagy megváltozott fényük maradványaival kérkedni. Az elemi vagy alsó világ, ahová az embert és tulajdonát, valamint az alsóbbrendű lényeket teremtették, az éteri tűz áramlása, lerakódása, maradványa, hamva vagy üledéke. Az ember a nagyvilág egészének mikrokozmosza, azaz „leírhatatlanul apró másolata”. A tágulás és sűrítés, a kiterjesztés és zsugorodás, a mágneses vonzás és taszítás tart össze minden elképzelhető anyagot. A felső és az alsó világ közti kapcsolat bensőséges, minthogy az egész egy örökös vonzalom, folytonos öröklődés, egy hosszú, halhatatlan, véget nem érő lánc, melynek szemei a közvetlenül a felettük lévőbe és az alattuk lévőhöz kapcsolódnak a legalsótól a legfelsőig. „Milyen igaz, hogy Isten szeret visszavonulni felhők feletti trónjára; és besűríteni a legszörnyűbb magasztosságát elbújtató sötétséget; a hozzáférhetetlen fényben lakik, és igazához férni senkit nem enged, csupán a lelki szegényeket”. A Rózsakeresztesek állították, hogy a lelki szegények alatt ők maguk értendők, mert így alázkodtak meg Isten előtt.

A rózsakeresztesek úgy tartották, hogy minden látható és láthatatlan dolog a fény és a sötétség versengéséből keletkezett, ezért a föld sűrűségének számtalan jelentős velejárója létezik odalent, és ezek az eredeti isteni fényből mind kevesebbet tartalmaznak, ahogy egyre vastagodnak és szilárdulnak az anyagban. Mindamellett azt tanították, hogy minden tárgy, bármennyire légyen is működésében korlátozva vagy késleltetve, alapjában tömör feketeségbe sűrítve, igenis tartalmaz bizonyos mennyiségű fénylerakódást, és ezt a fényt fel lehet szabadítani, noha ez természetes úton időtlen időkig is eltarthat, minthogy a fény természetes, ellenállhatatlan erejével, ha van rá lehetősége végső soron felfelé törekszik, és a holt anyag átengedi ezt a lelket az alkimista művészete által a többé-kevésbé termékeny űrbe. A világokban világok helyezkednek el. Mi, emberi szervezetek csupán a nagy panoráma egy csalóka (a buddhisták szerint) álomszerű fázisában élünk. Nem látjuk és nem is gyanítjuk, de van egy belső mágnesesség, isteni aura, éteri szellem vagy lehetséges, mohó tűz, amely olyan, mintha a test börtönébe vagy egy olyan érzékelhető, szilárd tárgyba lenne zárva, ami több-kevesebb szellemileg érzékeny élettel rendelkezik, alkalmasint megszabadulhat ettől a mérhető, anyagi akadálytól. Ez a fényszikra minden ásványnak egy kezdetleges lehetőséget ad, hogy növény vagy növekvő szervezet lehessen; így minden növény rendelkezik kezdetleges érzékekkel, melyek idővel képessé tehetik őket, hogy alacsonyabb vagy magasabb rendbe tartozó, funkciójukat tekintve nemesebb vagy hitványabb, helyzetüket változtatni tudó, új lényekké változzanak, fejlődjenek, és ezáltal minden palánta és növény (a mellékutak helyett) a független, tökéletesebb haladás elkülönítettebb útjain haladhasson tovább utat nyitva ezzel az eredeti szikrafénynek, hogy magasabb és élénkebb erővel tárulkozzon ki és borzongasson meg, és a meghatározott cél felé haladást sürgesse. Mindezt a földi hatás dolgozta ki, amit a hatalmas eredeti építész láthatatlan szellemei (munkásai) irányítanak. Azé, akinek mikrokozmosza a makrokozmoszban létrehozott tervekből és energiából épül fel. A makrokozmoszban vagy az első formák mennyországában ezek sokaságukban és pompájukban olyanok, mint a változó árnyak, amiket kitaszított a központi halhatatlan első fény, amelynek sugarai a központból az univerzum legszélső határáig nyúlnak. Az alkimista a földi tűzzel töri meg az anyagi sötétséget, vagyis az atomok sűrűségét. Az egész természet meghódol az ő kohója előtt, aminek (szikrák nélküli) mállasztó hője elhamvaszt minden evilági ajtót. A rózsakeresztesek anyagtalan (vagy szellemi) tűzzel bontják szét az ellentmondást és a hibát, hódítják meg a tudást, csalják meg az emberi lelket gúzsba kötő érzékeket. Erejüknek ezen az oldalán, jellemüknek ezen a világ számára sötét oldalán, az alkimisták (akik mindinkább rózsakeresztesekké válnak) láthatatlan fényben ügyködnek, varázsolnak. Pontifexként, azaz hídépítőként vernek hidat a lehetséges és a lehetetlen világ közé; s ezen a hídon át vezetik a híveket álomvilágukból múló haláluk álmába, az érzékek és azok erejének elhalásába. Ennek a világnak a vaksága az egyetlen igaz és valóságos élet, a hús burkolata, ami (metaforikusan) lehull a már felszabadult, dicső létről, amely elbűvölten száll fel a láthatatlan tűzzel a rapszódiába, ami a mennyország kapujára emlékeztet.

Most pedig essék néhány szó az alkímia teóriájáról! Miután a testek alapvető elemeit felszámolta és eloszlatta a tűz (a testek feloldás előtti és utáni tömege jelentős különbséget mutat), az alkimisták erejükkel kérkedvén, visszanyerték azokat abból a külső, ismeretlen világból, ami körülveszi ezt a világot. Erről a külső világról az emberi elme úgy vélekedik, mintha az nem is létezne, holott ténylegesen létezik. Ebbe a másik világba (a valós világ mellett) a rózsakeresztesek állítólag beléphetnek, s visszahozhatják – ott jártuk bizonyítékaként – a megújult, régvolt tárgyakat (a gondolat ugyanis elillan). Ez a folyamat a transzmutáció, végterméke pedig a mágikus, vagy tündéri arany, amely igazi arannyá sűrűsödött. Ezt a terebélyesedő, vagyis öntermelő, gyarapodó aranyat láthatatlan transzmutáció útján nyerjük világunk egy másik világában (és más fényben), ami számunkra, korlátolt képességekkel rendelkező lények számára anyagtalan, noha arrébb, a mennyei oldalon, azaz emberi oldalunk ellenkező oldalán meglehetősen anyagi. Más szóval: a rózsakereszteseket állításuk szerint nem akadályozták a jelen világ korlátai, képesek voltak átlépni ebbe a (csak látszólag elérhetetlen) másik világba, tevékenykedni ott, s biztonságosan visszatérni trófeaként hozva az aranyat, amit ebből a hétköznapi életet körülvevő, noha attól különböző mesteri körből vagy külső elemi körből nyertek. De onnan hozzák az elixir vitae-t, vagyis az emberi élet folytonos megújhodását segítő egyetemes, halhatatlan gyógyszert, a magisteriumot, amely – minthogy ez egy adag a kinti fényből, a mágiából vagy a szellem leheletéből – az emberből ered, de csupán a rettenthetetlen alkimista feltárás kaparint meg, függetlenül azoktól a tökéletes természeti elemektől vagy táplálékoktól, amelyek az átlagos, hétköznapi élethez szükségesek. A test fenntartásához szükséges táplálék a rózsakeresztesek szerint a test – az egyik leglassúbb, de leghatásosabb folyamat általi – hanyatlásának valódi oka. Úgy vélték, hogy naponta halnak meg emberek saját testi romlottságuk következtében. E páratlan filozófusok azt merték állítani, hogy a kezdetekben Istennek nem állt szándékában az emberi életet betegséggel vagy véletlen, erőszakos halállal bevégeztetni. Absztrakt értelemben – eltekintve mindattól, amit az emberről tudunk – a rózsakeresztesek állításai szerint a betegségek nem szükségszerű velejárói az életnek, és a halál talán véletlenül került a dolgok menetébe; gondolataink tehát tévesek.

Az ember eredetileg angyal volt a legyőzhetetlen, szenvtelen életerő teljében, a levegőt nem apránként szedte, hanem – úgymond – az évszázadok hatalmas kelyhének mértékével. Ő szemlélte a természetet, és nem pedig őt a természet. Az adeptusok valódi célja az volt tulajdonképpen, hogy többé ne legyenek a szükségleteik rabjai, hanem a mennyország segédletével visszaállítsák a mennyek eredeti törekvését, az eredendő átok következményein felülkerekedjenek, és – az isteni cél visszakövetelése érdekében – letiporják azt az Ádámtól, az eredendő vétkestől öröklött halandó (bár csábító) megkülönböztető nemi lefokozást, és a vele járó romlást. A nélkülözés és a nőtlenség minden bizonnyal a rózsakeresztesek igaz testvéreinek kötelezettségei, amiket egyszeriben más szemszögből szemlélünk.

Az emberiség eredendő kiátkozását az idézte elő, hogy megkóstolta

„gyümölcsét

Ama tiltott fának, melynek íze

Halált hozott a világra, s összes bánatunkat.”

Hogy mi volt az a „fa”, s mik az ő fogadalmi, a (rossz értelemben vett) bálványozásig terjedő szimbólumai az új, és az ősi világban, úgy gondoljuk aprólékosan bemutattuk; legalábbis okkult, homályos fogalmát. Tegyük fel tehát, hogy az alkimisták valaha egyetemesen ismerték az aranycsinálás csínját-bínját; mégis miért mondtak csődöt, mikor a nagyvilág előtt kellett bemutatniuk ragyogó eredményüket? Egyszerre két nyilvánvaló ténnyel tudjuk megindokolni ezt a kérdést: először is, ha az aranycsinálás vagy a transzmutáció művészete annyira közismert lehetőség lenne, mint más tudományok, elkerülhetetlenül büntetendővé válnék azért, hogy megóvják az arany, mint a legnemesebb fém jelen értékét, sőt a tudomány szakértőinek egyszeriben nyoma is veszne; másodszor tegyük fel, hogy lehetséges, mint bármelyik általános művészet vagy tudomány, akkor azt az embert, aki rájön e döbbenetes titokra, telhetetlen embertömeg árasztaná el, arra kényszerítve, hogy csináljon nekik annyi aranyat, ami kielégíti őket, noha az arany soha nem elégít ki, inkább lerombol. „Nem szolgálhatod Istent és Mammont.” Ezeket a dolgokat az alkimisták mind jól tudják, ezért rejtőzködnek (ha vannak még egyáltalán), ahogy mindig is rejtőzködtek, s tagadják, amit mindig is tagadtak; egyes egyedül Istent óhajtják szolgálni, akinek elérhetetlenül hatalmas ragyogását a magasztos Mammon-nak, az evilági kincsek urának leírhatatlanul hatalmas (evilági, halandó értelemben vett), hitehagyott építményeinek arany fényei imitálják. Az ember odaadó áldozatként ajánlja fel magát az arany, a látható király előtt is, mert hasonlóságot mutat a legragyogóbb sárga elemmel, a tűzzel.

Az alkimisták véleménye szerint a fémeket a bolygók tevékenységei állítják elő, és nap mint nap táplálják őket a föld gyomrában. Úgy vélekednek, hogy a nap és a hold, a vörös és a fehér, a tűz és a víz, a fény és a sötétség, a nő és a férfi, a nappal és az éjszaka mind-mind részt vesz a nemesfémek létrehozásában, melyek közül az arany teljes egészében a nap és a hold láthatatlan tevékenységének köszönhető, az ezüst pedig a hold fehérítő világosságának tudható be. A természet működésének sebessége alapján az arany előállítása lassúbb vagy gyorsabb is lehet: életre kel, tenyészik, ragyogó csírát hoz és szaporodik, kisarjad, amint a mátrixban vagy a földi laboratóriumokban megtermékenyül. Az arany előállításához a természet kémiai tevékenységeinek vég nélküli gyötrelme szükségeltetik, minthogy a folyamat bizonyos körülmények közt roppant lassú, noha kedvezőbb, erőteljesebb feltételek mellett szerfölött gyors. A szakavatott a természet bábájaként ügyködhet, segédkezhet az okkult értelemben vett arany születésénél. Így a természet munkája, amit az alkimista tudomány – a gondviselés eddig meghiúsult szándéka – elősegít, megvalósulhat az előállítás központjában, a radixban, azaz a mennyországban újból egyesülő isteni arany, a lux, vagyis a fény előre meghatározott felszabadítása révén. A rózsakeresztesek szerint ugyanis az eredendő fény szikrája minden atom belsejében megmarad.

A rózsakeresztes kabbala úgy tanítja, hogy a felettünk lévő három nagy világnak – az Empyrćum-nak, az Ćtherćum-nak és az elemi régióknak – a másolata megtalálható az emberi test három különböző pontján: az első a fejen, a második mellkason vagy a szívtájékon, harmadik pedig a hastájékon helyezkedik el. A fejben az értelem, azaz a véleményalkotó képesség mágnesessége lakozik, ami egy jelenség; a szívben a lelkiismeret, vagyis az érzelmi adottság, azaz a Megváltó; a köldöki központ pedig az állati ösztönök, vagyis az összes érzék helye. Okkult értelemben a táplálás maga a rombolás, a felbomlás pedig a megszabadítás, mivel a lényt, vagyis a látható embert elemekből építették, és sorsa ugyanúgy eldöntetett. S minthogy a tűz, ami táplálja a testet (mely annak természetes lélegzetvétele vagy védelme), a testen belül helyezkedik el, amit végül (bármilyen lassan is) elpusztít. Az ember a természet szélárnyékában él, vagy (buddhista szemléletből) a „mennyei tűz burjánzó tisztításában”, mely önmagát az isteni megszabadító lélek tevékenységén át tisztítja meg. Ebből az következik, hogy metafizikailag az élet mindenféle ragyogása csupán phantasmata, vagyis hamis tündöklés, puszta káprázat. De minthogy e pompa nem más, mint az élet eszköze és közege, ami nélkül az emberi intelligencia nem létezhet, ezt az égi második tüzet a világ első lakói hálájukkal üdvözítették, oszlopokat és köveket emeltek tiszteletükre. Ezek voltak az első bálványok, s az ember ettől fogva alakította ki magában a háromság képét. A fej az értelem, a mellkas az érzelem, az érzések és gondolatok gépies eszköze, vagyis az emberi lét eszköze pedig a gyomortáji központ, amiből az első kettő kisugárzik, s amivel az első kettő végső soron egységet alkot. A csillagászati eredetre utaló válasz a három létfontosságú pont láthatatlan mágneses, geometriai alapja, vagy kiterjedése, amelyeknek megfelelése, egybeesése vagy azonossága alkotja a mennyország mását, a mikrokozmoszt. Ez a gúla alakban kitetőződő, háromrét leszálló vagy kiáradó asztrológiai vonalazás a mennyországban, valamint az emberi testben lévő metszéspontokig terjed, ahol a felső és az alsó, a mennyország és a földi világ váltakozik; ezért mondják, hogy az embert az őstípus mintájára teremtették, ő volt az, aki leszállt az emberhez, ahhoz, aki felemelkedett őhozzá. Ez a természetes és a természetfölötti határán lévő fordulópont, ami körül a két rész, a valós és a valótlan világ kering. A csillagos mennybolt, aminek térképszerűen szövevényes asztrológiai keresztfolyamatain keresztül ezek a végtelen hatások képződnek, és fénypadozatára, kupolájára vagy boltozatára (ha a gravitációt nem vesszük figyelembe, ez mind ugyanaz) Isten ujja felrótta a teljes múltat, jelent és jövőt (noha az ember számára ezek állandóan átrendeződnek), amit a szakavatottak sorsként olvashatnak. A természetest és a természetfölöttit – noha az egyik csupán a másik ellentéte, minthogy a sötétség az egyetlen, ami a fény ellentéte, s csak a fény lehet a sötétség kontrasztja – az ember összetéveszti, hiszen mindkettő ugyanaz: az ember ebben a sötét állapotban él, noha világa fényes. A mennyország pedig ez esetben a sötétség, noha ez az állapot a fény.

A zene (ha az ember nem is hallja) törvényszerűen az anyagi természet szüntelen folyamataiból keletkezik, minthogy a természet maga nem más, mint két hamis pont közti fájdalmas (zenei) kifejezés. A buddhisták azt állítják, hogy az összes létforma a természet bűnhődése. A zene az élet, az élet pedig a zene. Mindkettő fájdalmas, ugyanakkor elbűvölő. A jelenségek nem valósak.

Ekképpen a színek semlegesek a fülhöz szóló zene számára, a zenei hangok pedig semlegesek a szemnek szóló színek számára, és így tovább a többi érzékszerv esetében is, noha ez mind ugyanaz a sensorium nélküli képzelet számára, ahogyan az álmok is mutatják. Ebből a szempontból az élet és a világ csak képzelet: az ember csak gondolatokban és saját hiedelmében létezik. Ez ismét színtiszta parszi elmélet; s az egészet a filozófia legkülönösebb álmának tekintjük, a gondolatokon túli feneketlen mélységnek.

A Symbolism of Dreams-ben Schubert, a filozófus, a következő, roppant különös véleménnyel hozakodik elő. Erre már utaltunk, sőt illusztráltuk is: „Megkérdőjelezhetjük, hogy az a nyelv, ami oly alacsony helyet foglal el az ember értékrendjében voltaképpen nem azonos-e a magasabb régiók éber nyelvével, miközben mi ébernek képzeljük magunkat, holott már évezredek óta mély álomban, de legalább is az álmaink visszhangjában létezünk, s csupán néhány zavaros szót csípünk el Isten nyelvéből, miképp az alvó ember is csupán egynéhány összefüggéstelen kifejezést hall a körötte lévők hangos beszélgetéséből.”

A következőkben a rózsakereszteseknek a zenéről alkotott tárgyilagos nézetével ismerkedhetünk meg.

Az egész világ hangszernek tekinthető, egy színes, érzékeny hangszernek. Az égi világ közös tengelyét vagy oszlopát a szellem napja, azaz az érzelem központja metszi ott, ahol ez a felsőbb hangterjedelem, mennyei összhang vagy húr szétválik. Minden ember egy apró szikrát (napot) hordoz saját kebelén. Az idő nem más, mint elnyújtott tudat, minthogy nem létezik világ az azt felfogó elmén kívül. A földi zene az angyali állapot leggyengébb mondája; az elveszett paradicsom álmaként maradt meg az ember elméjében, mégis az emberi érzelmek – ezáltal az ember – nagymestere.

A mennyei zene a húrként szolgáló bolygópályák változása révén keletkezik; ezeket a nap egytől egyig – hangról hangra – keresztezi; a földi zene pedig ugyanennek a mikroszkopikus másolata, a mennyország hamva, a megismerés képessége, mely ugyanabból a természetfeletti zenei áradatból emelkedik ki, ami a földi testeket a központi napból induló, arányos, harmonikus sorrendbe állítja. A rózsakeresztesek tanításai szerint létezik a szférák harmóniája, nem csupán egy költői álom; az egész természetet, akár egy zenedarabot a bolygók pályájával játszó szent fény keresztmozgásának dallamos változatai alkotják: a fény egészen a naprendszer pereméig ragyog, mint Mihály arkangyal lelki napfogyatkozása, vagyis gladius-a. Ez történik, amikor a zenét, a színeket és a nyelvet társítjuk.

A kaldeusok asztrológiájáról képletesen szintén elmondhatjuk ezt, noha tudásuk a vészjósló kő alakjában – e példa esetében sírkövükben – az alvilág mélyébe zárta a gonoszt, s a mondákat helyezte előtérbe (a pap és király Salamont, és talizmánját, a pecsétet, ami megvédett a mélységtől); az ember, a létezés romlottságának árnyékába kerülve, szükségét érzi annak az erős kéznek, melytől minden megremeg, de visszatéríti őt veleszületett eredeti fényébe s nyugalmába. Mindez tiszta buddhizmus.

Azok a gondolkodók, akik helyesen mérlegelték a természeti törvények állítólagos áthágásának jellegét – azon törvényekét, melyek filozófiai értelemben elfogadják más, világunkban érthetően kommunikáló, független, távol lévő, gondolkodó szellemek létezését –, váltig állítják, hogy „képtelenség feltételezni, hogy világunk és a másvilág közt húzódó válaszfal annyira vékony, hogy a történések áthallatszanak.”

A körültekintő emberek azonban képesek meggyőzni az abszurditás modern filozófiájának realistáit is, midőn a következő leküzdhetetlennek tűnő érvet hozzák fel ellenük: „Mikor a természetfeletti dolgokról beszélünk nektek, ti egyenesen természetes dolgokat kerestek menedéknek.” Ez ellentmond a józan észnek, ezért a realista vitázónak nincs joga arról rendelkezni, hogy mi a természetfölötti; minthogy ellenvetései könnyelműek és hiúk, érvei pedig saját magukat cáfolják meg. Mikor ennek a magyarázatát keressük, a szellem és az anyag teljesen szembe kerül egymással; ami megmagyarázza, miért nem hihetünk soha lehetetlen dolgokban, miért csupán arról győződünk meg, hogy az agyunkban bukkant fel ilyesmi, érzékeink csalhatatlan ellentmondása ellenére.

Tartalomhoz tartozó címkék: ezoterikus-irasok