Rózsakeresztes gondolatok az ősök örökkön át égő lámpáiról

Rózsakeresztes gondolatok az ősök örökkön át égő lámpáiról

               Rózsakeresztes gondolatok az ősök

                                  örökkön át égő lámpáiról

 

A mai kor embere számára egy örökkön égő lámpa gondolata nem kevésbé abszurd, mint az örökmozgásé. A modern tudományokban áskálódónak alig elfogadhatóbb, a legnagyobb gondolkodók és a rózsakeresztesek számára azonban fény világítja meg e rejtélyes témát. Az igaz beavatott felfedezte, hogy habár a Természet egyetemesnek tűnő törvényekhez kötött, mégis, ha alaposan kutatunk utána, magában a Természetben találhatunk bizonyítékot arra, hogy bizonyos időkben és évszakokban, számunkra ismeretlen módokon, törvényei felcserélődnek egy olyan erővel, ami előtt ő, a nagy anya, is kénytelen meghajolni. A világtörténelem lapjai számos ilyen, általunk általában csodának titulált esetet tárnak fel, némelyek éppen olyannyira hitelesítettek, mint az ősi történelem bármelyik pontja. Az izraeliták átkelése a Vörös-tengeren, Jónás és a bálna esete, valamint Jézus mennybemenetele, hogy csak néhány példát említsünk. A próféciák ereje ellentétben áll a földi lények hétköznapi képességeivel, ebből a szempontból nevezhetjük azt csodának. Manapság ritkán látogatnak hozzánk angyalok a dicsőség birodalmából – vajon a mennyország távolabb esik tőlünk? Esetleg az ember lett közömbös? A rózsakeresztesek keresztények, a keresztények pedig mindig is hittek a csodákban, és mindig elismerték egy olyan Mindenható létezését, aki bizonyos időkben úgy cselekszik, hogy a folyamat nyomai és fokai rejtve maradnak, így késztetve a gúnyolódókat tagadásra, a tagadókat pedig gúnyolódásra.

Habár az örökmozgás csupán álom nekünk, földi halandóknak, nem tagadunk egy jövőbeli öröklétet, és ésszerű képet alkotni egy örökös lángról, mint az Élet Örökkévalóságáról. Az ősi egyiptomi papok az életet lángként képzelték el. E világ Templomának Nagymestere, mindenható voltának köszönhetően, általában nem tesz csodát, vagy nem így tekintünk ezen eseményekre – a csodatétel ritkaság, egy leutánzott csodatétel nem egy második csoda. A hagyományos események tehát szemben állnak a csodákkal, létezik azonban az eseményeknek egy harmadik, köztes, típusa is, a csodálatos dolgok, amiket az emberek bár nem képesek megérteni, azok mégis olyan személyek – szellemük, elméjük és testük – különleges adottságainak termékei, akik alapos, óvatos és kitartó gyakorlás, elmélkedés és tapasztalás útján nyertek ilyen jutalmat.

            Ilyennek kell lennie egy tipikus rózsakeresztesnek: földi Test, a Templom, amiben egy, a Természet erőinek megértésére megtanított elme lakozik, ebben mennyezetként elhelyezve Isten Szellemének egy olyan darabja, ami, az istenség előtti meghajláson, valamint aktív erőkifejtésen keresztül, meghatalmazást nyer csodák tételére, így olyanokat tesz, „amit más emberek nem”.

            A modern idők tendenciája volt, hogy minden embert egy szintre – egy halott szintre, a középszerűségére, ami végzetes az egyénekre – alacsonyítson le, ami gátat vetett a természet és tudomány rejtélyeiben való kutatásnak, ellentétben azon modern tudományokként ismertek magolásával, amik bár roppant fontosak az emberiségnek, mégsem vezetnek az istenséghez. A történelem számos olyan emberről számol be, akiket, szokatlan erőkről, képességekről és bölcsességről tett tanúbizonyság okán, egy olyan birtokosainak kezelnek, amit nevezhetünk okkult inspirációnak, „Poeta nascitur non fit”-nek, de amihez illik hozzáadni: „Magus nascitur non solum fit”. A születési körülmények önmagukban senkit sem tesznek mágussá, ahhoz erőfeszítések szükségesek olyan személyektől, akik kedvező mentális erők birtokosai. Lehet, hogy mindannyian egyenlő joggal születünk a léthez, de abszurd dolog azt mondani, hogy mind vezetőknek, vagy mágusoknak rendeltettünk, hiszen „egyeseknek uralkodni, másoknak engedelmeskedni kell”.

            1484-ben meghalt Christian Rosenkreuz, nagy mintaképünk. Olyan ember volt, aki rendelkezéseinek és az általa megtervezett Társaságnak köszönhetően évszázadokra megrengette a keresztény világot, és letette első köveit annak az intézménynek, amit még ma is építünk. Sírjában, mikor azt 1604-ben, halála után 120 évvel, felnyitották, más rejtélyes tárgyak mellett különös és egyedi tervezésű lámpákat találtak, így a Síri Lámpák tanulmányozása kimondottan ránk vonatkozik. Az ősi sírokban talált – már kialudt, vagy még akkor is égő – lámpások nem számítottak ritkaságnak a középkorban, a gótok és vandálok pusztításainak köszönhetően azonban

kevés ősi kripta maradt meg a modernkor kutatóinak. Meg kell elégednünk elődeink megfigyeléseivel és beszámolóival, arab, római és középkori szerzők munkáival. Nem kevesebb, mint 170 személy írt ebben a témában. Sok ilyen, görögül és latinul írt, világító testekről, foszforeszkálásról és „sírokban talált misztikus lámpákról” szóló utalás érdemli meg a tanulmányozást, és hálálja meg az átolvasását.

            A halál sötétje és a sír sötétje gyakori kifejezések, és mindig is azok voltak, így nem csoda, hogy az ősök megkísérelték mérsékelni hatását. Így egy elhalálozott személy rokonai minden tőlük telhetőt megtettek, hogy csökkentsék egy szeretett feleség, kedves szülők, vagy tisztelt fivér sírjának homályát.

            A sírban elhelyezett égő lámpás kedves gesztus volt, még ha csak egy rövid óráig élt is a lángja. Áldozat volt Plútónak, távol tartotta a gonosz szellemeket, és megőrizte a halott békéjét. Egy ilyen lámpa égésének korlátozott időtartama kétség kívül hozzájárult ahhoz az igyekezethez, hogy a láng élettartamát korlátlanra hosszabbítsák meg, és ha a történelmi utalások nem csalnak, ezt sikerült is megvalósítani; a lámpa legalábbis addig égett, amíg lángjától meg nem fosztotta egy barbár hódító. Az alábbiakban ismertetek néhány példát, előre bocsátva, hogy ezek különféle módszerek a kívánt eredmény elérésére. Ezeken kívül az ősi latin írók beszámolnak nem csak lámpásokról, hanem olyan természetes módon világító testekről is, amik bizonyos mértékig elűzték a homályt. Ilyenek voltak a gyémánt, a gránátkő, a szentjánosbogár, a levegőnek kitett foszforos, minden segítség nélkül égő anyagok meggyújtása, például a kámfor, ami még a vízen lebegve is ég. Az egyes bányák és barlangok hasadékai közül áramló gyúlékony gáz jelenléte látszólag ismeretes volt, az ősi bölcsek pedig valószínűleg felhasználták titkos rítusaik rejtélyességének és fenségességének növeléséhez. Igen valószínű, hogy a régi idők egyes papjai tudtak a kalcium szulfidja néhány formájának világító tulajdonságáról, ami nemrégen nagy érdeklődést keltett a világító festék képében.

            Megjegyezném még, hogy a távoli korok történelmében léteznek utalások, amik azt sugallják, hogy a manapság az elektromosság útján kezelt és keltett rejtélyes fény sem volt ismeretlen az ősi bölcsek számára. Róma királya, Numa, tanulmányozta az elektromosságot, és hátrahagyott tanítványokat, köztük utódját, Tullus Hostilius-t, aki életét vesztette, mialatt megkísérelte az égből levezetni, és korlátozni a viharfelhők elektromos folyadékát. Eliphas Levi megjegyzi: „Bizonyos, hogy a zoroasztrianista mágusoknak megvolt a módszerük számunkra ismeretlen elektromos erő képzésére és irányítására”. („A mágia története” 57.o.) A középkori tudósok az örökkön át égő lámpa sok pontján vitatkoztak, de sosem jutottak határozott álláspontra. Sokat töprengtek azon, hogy egy sír felnyitásakor talált égő lámpást vajon nem a levegő beáramlása gyújtott-e meg, és nem égett-e addig, amíg megzavarták. Léteznek erre a nézőpontra modern bizonyítékok, a foszforizált olaj például láthatatlan a sötétben, ha egy zárt üvegcsébe töltjük, amikor azonban ezt kinyitjuk, fényt áraszt. Másrészről, bizonyítékaink vannak arról, hogy némely lámpás fénye elhalványult és kialudt a sír felnyitásakor, csakúgy, ahogyan egy vákuumos, zárt üvegben elektromosság útján kivilágított vékony fémdrót megszűnik ragyogni, ha az üveg eltörik. Egyes lámpák tovább égtek, és alig lehetett őket bármiféle módszerrel eloltani addig, amíg a lámpát el nem törték.

            Más szerzőket, akik biztosra vették, hogy néhány ilyen lámpa évszázadokon át égett, az elhasznált olaj, vagy folyadék, valamint a kanóc foglalkoztatott. Utóbbiakkal kapcsolatban számos olyan anyag neve ismert, amiket éghetetlennek tartanak, ezek azonban valószínűleg megegyeznek az azbeszttel, ami még ma is használatos gáz-táplált lángjainknál. Nem emésztődik el, ennek ellenére folyamatosan lángol. Egyéb nevek erre az anyagra, valamint azok, akik ezeket használták, a következők voltak:

Asbestinum – Plutakhosz, Pliny, Solinus, Baptista Porta; Linum Asbestinum – Albertus Magnus

Amiantus – Pancirollus, Lucius Vives

Plume Alum – E. Chambers 1741-es enciklopédiájában „Allum” címszó, Wecker, Agricola

Föld-Len – Dr. Plot

Linum Vivum – Plutarkhosz; Linum Carpasium és Lapis Carystius – De Defectu Oraculorum, Pausanias: Atticus

Szalamandragyapjú – Friar Bacon, Joachimus Fortius

            Tudjuk, hogy az ősök próbálkoztak éghetetlen fémszálakkal kanócok gyanánt, de rájöttek, hogy az olaj nem terjed felfelé rajtuk keresztül úgy, ahogy azt megteszi pamut- és gyapjúszálak esetében. (Lásd „Philos. Transactions 166, 806. o., 1684-ből)

            A lámpában található olaj természetével kapcsolatban nem létezik egyöntetű vélemény. Egyetlen olyan feljegyzés sem szól erről, amit a lámpák megtalálói írtak, ennek ellenére sok latin szerző tárgyalja. Néhányan a földből kinyert bitumenes olajként említik, így előrevetítve a petróleum széles körű használatát. Egyikük sem köti határozottan ismert állathoz, vagy növényi olajhoz. Sok rejtélyes utalás történik azonban az alkimisták munkálataira, akik úgy tartották, a Sol, az arany, egy szükséges olajának természete kell, hogy legyen, amit a fémből alkímiai folyamatokkal kell kinyerni. Azt állítják, a Sol-t egy kenetes nedvben kell feloldani, vagy el kell választani a Sol radikális nedvességét. – Lásd „Wolfhang Lazius III.8, és „Camden Brittania” 572.o. – mivel, véleményük szerint, az arany is olyan tiszta, hogy ismételt olvasztások esetén sem veszít magából, ha olajos állagba oldanánk, felemésztődés nélkül kéne lángot táplálnia.

            Nem árt itt megmagyarázni, hogy a legidősebb alkimisták egyedi nézeteket vallottak a lángokról és a tűzről. A tűz számukra egy volt négy elem közül; a természetben két ellenpár, három alapelv és négy elem létezett. A tűznek így nem kéne, hogy szüksége legyen arra, amit mi tápanyagnak nevezünk, csak mint visszatartásának egy módjára egy bizonyos helyen. – Lásd „Licetus, De Lucernis” 20-21, és „Theophrastus”. Azt állították, tűz és tápanyag között háromféle kapcsolat lehetséges: ha a tűz ereje nagyobb, mint a nedvé, rögtön kialszik; ha a nedv ereje túl erős a tűz számára, a tűz elhal; ha azonban a nedv és a tűz radikális ereje ugyanakkora, akkor, caeteris paribus, a tűz folyamatosan égni fog addig, amíg a radikális nedvesség, vagy természetes hő környező állapotait szélsőséges körülmények meg nem változtatják. Példa erre egy láng, ami egy zárt helyiségben ég, de kialszik, ha azt megnyitják.

            A rózsakeresztes és alkimista doktrínák – különösen nézeteik a Tűz és Víz kapcsolatáról – a szentiratok legalább egy részében közeli appozícióba kerülnek a zsidó vallás dogmáival. Ez megfigyelhető a „Maccabeus” kötet II. könyv I. bekezdésében, ami leírja, hogy amikor a zsidókat foglyokként Perzsiába hurcolták, a pap elvitte a Szent Tüzet az Oltárról, és egy száraz, üres helyre rejtette. Sok évvel később, kedvezőbb időkben, mivel semmi sem tagadta létezését, Nehémiás papokat küldött e lángért, de csak vizet találtak a helyén. Nehémiás áldozati oltárt építtetett fából és más anyagokból, amire ráöntötték ezt a vizet az emberek szeme láttára. Amikor a felhők szétfoszlottak, és kisütött a nap, az áldozatra öntött víz fellángolt. A Tűz és Víz kapcsolata megint csak fontossá válik Illés csodatételénél: áldozati oltárt készített, vizet öntött rá, a mennyei tűz pedig felégette a vizet; mindezt akkor, amikor elítélte a tettét megismételni nem képes Baal papjait. – Lásd Királyok I., xviii. Blavatsky azt állítja, hogy a tibeti, indiai és japán titkos buddhista templomokban a papok ma is azbesztet használnak lámpák kanócaként, ami folyamatosan ég anélkül, hogy ki kéne cserélni. 1500 körül Trithemius, Libavius, kommentátora, valamint Korndorf kémiai folyamatokon keresztül mindannyian olyan anyagot készítettek, amiről azt állították, örökké fog égni. Mateer, egy tiszteletre méltó misszionárius, azt állítja, tudott egy Travancore királyság-béli Trevandrum egy temploma egyik üres helyiségében található nagy aranylámpáról, amiről minden oka megvolt feltételezni, hogy 120 éven át égett folyamatosan. A nagy utazó, Huc apát, kijelenti, hogy látta és megvizsgálta az Örökkön Égő Lámpát.

            A léviták törvénye szerint – Leviták vi., v. 13 – a Jehova oltárán található tüzet sohasem engedték kialudni, arról azonban nincs információnk, hogy tápanyag nélkül égett volna-e szakadatlanul. Valószínűsítették, hogy ha ismertek örökkön égő lámpákat, akkor ezen alkalmazásban megtalálhatóak lettek volna. Tudjuk azonban, hogy a szent tüzet engedték kialudni, és számos alkalommal megújult a menny által. – Leviták ix., 24; Krónika vii., 1; Királyok xviii., 38. Más írók egy másik szempontból közelítették meg a témát, vagyis hogy a láng, ami nem igényelt volna figyelmet, bálványimádáshoz vezethetett volna, amire az izraeliták mindig is hajlamosak voltak. A kaldeusok és a perzsák mindig lángoló tüzet tartottak fenn templomaikban.

            Egyes tudósok elgondolkodtak azon, hogy az „ablak”, amit a források szerint Noé Bárkájában helyeztek el, nem is az volt, hiszen a hosszantartó vihar időszakában egy ablak nem tudta volna biztosítani egy helyiség fényellátását. A Genezis héber változatában – 6. 16. – a használt szó a tzer, aminek jelentése „valami átlátszó”. Összehasonlítása a hasonló zer szóval, amit mindig „ragyogás”-nak, vagy „fény”-nek fordítanak, azt sugallja, hogy ez a tzer, vagy zer egy valamiféle örökösen világító fény, avagy „egy átlátszó testbe rögzített egyetemes szellem” volt, hasonlóan a rejtélyes Urim-hoz és Thummim-hoz.

            Az alkímia és utódja, a kémia, állítólag Egyiptomból származott, az ősi csodák eme földjéről. Ezek a szavak valóban összefüggnek, Egyiptom ősi neve ugyanis Chm, vagy Ham földje, amiből a Chymia titulus, a görög Chemi és a Ges Cham származott. 1650-ben a tanult Kircher azt írta, hogy az ő idejében számos Egyiptomba utazó talált égő lámpásokat a memphisi sírokban.

            Numa Pompilius, Róma királya, aki bizonyosan kísérletezett a felhők természetes elektromosságával, templomot emelt Egeria nimfának, benne egy gömbölyű kupolával, amiben egy örökösen égő lángot, vagy tüzet helyezett el a tiszteletére. Azt azonban, hogy milyen módszerrel hozták ezt létre, nem tudjuk. Nathan Bailey, 1736-os „Britanic szótár”-ában, megjegyzi, hogy a holland Leyden-ben található Ritkaságok Múzeumában két ilyen, csak részben megsemmisült, lámpás is látható volt.

            III. Pál pápa idején, körülbelül 1540-ben, egy még égő lámpát találtak a római Appiai úton, ami feltételezhetőleg Cicero lányáé, Tulliola-é volt. A síron a következő felirat állt: „Tulliolae Filiae Meae”. I.e. 44-ben halt meg, a lámpa 1550 éven át égett, és elaludt, amint levegő érte. A test tökéletes állapotban maradt meg, olaj felszínén lebegve. – Lásd „Pancirollus, Rerum Memorabilium Deperditarum” I. kötet, 115.o., Franciscus Maturantius, Hermolaus és Scardeonius.

            Állítások szerint találtak egy ilyen lámpát 1401-ben, III. Henrik, Castile királyának uralkodása alatt, nem messze Rómától a Tiberen, Evander fia, Árkádiai Pallas kősírjában, akit „Turnus Rex Rotulorum” ölt meg a Róma építésének idején dúló háborúkban. E lámpa lángját sehogyan sem lehetett eloltani, csak a lámpás eltörése szüntette meg. A síron a következő szavak voltak találhatóak: „Filius Evandri Pallas, quem lancea Turni militis occidit, mole sua jacet hic.” – Lásd „Martianus, Liber Chronicorum”, xii. 67.

            Rómától két mérföldre áradás omlasztott le egy falat, és tárt fel egy ősi sírt. A zárókövön a „P.M. R.C. cum Uxore” betűk voltak láthatóak. A sírban találtak egy agyagurnát, amikor ezt eltörték, bitumenes füst kúszott elő. Az urna alján egy lámpa aludt ki, aminek darabjai még olajosak voltak, de megszáradtak, amint kitették őket a környezet hatásainak. – Lásd „Lowthorp, Philos kivonata, fordítás”, III. xxxv., valamint 185., 227.o.

            Egyiptomban, Vénusz egy templomában lógott egy lámpa, amit sem eső, sem szél nem tudott eloltani, ahogy azt Szent Ágoston állítja munkájában, a „De Civitate Dei”-ben (xxi. 6.). Ő mindezt mágiának és az Ördög munkájának tulajdonítja, ahogy teszi azt minden római katolikus ezekkel a lámpákkal kapcsolatban. Fortunius Licetus leírja e lámpást „De Reconditis Lucernis Antiquorum” (vi.) című munkájában. – Lásd továbbá „Isidorus, De Gemnis”.

            Ludovicus Vives 1610-ben, Szent Ágostonhoz írt jegyzeteiben azt állítja, hogy apjának idejében, i.sz. 1580-ban, találtak egy lámpát egy olyan sírban, ami a felirat szerint 1500 éves volt. A lámpa darabokra tört, amikor megérintették. Ő, eltérően mesterétől, nem ítéli el e lámpákat, hanem azt mondja, bizonyára kifinomult képességekkel és nagy bölcsességgel rendelkező emberek készítették őket. – Lásd „Maiolus, Episcopus, Colloquies”.

            Edesszában, vagy Antakya-ban, egy kapualj feletti résben egy, a levegőtől ügyesen elzárt égő lámpát találtak Chosroes, Perzsia királyának katonái. Egy belevésett dátumból tudni lehetett, hogy nem sokkal Krisztus ideje után helyezték oda, vagyis 500 évvel a megtalálása előtt. A lámpa mellett egy rögzített kereszt volt található. – Lásd „Fortunius Licetus” vii., valamint Citesius: „Abstinens Consolenzanea”. Nesis vulkanikus szigetén, Nápolytól nem messze, i.sz. 600-ban

találtak egy márványsírt, aminek felnyitásakor egy vázában még égő lámpát láttak. A lámpás fénye elhalványult és kialudt, amint a vázát eltörték. – Lásd „Licetus” x., valamint „Baptista Porta, Magia Naturalis” xii. i.sz. 1658.

            I.sz. 1500 körül jeles esemény történt az urnákba helyezett lámpák felfedezésével kapcsolatban. Franciscus Maturantius birtokába kerültek, ő pedig barátjához, Alphenus-hoz, írt egyik levelében ejt szót róluk. 1500 éven keresztül voltak elásva. Az olaszországi Padua-hoz közeli Ateste-ben egy munkás talált egy sírt, amiben egy urna volt, benne egy másik urnával, utóbbiban pedig egy lámpás világított erős fénnyel. Mindkét oldalán egy tartóedény volt, tele tiszta olajjal, az egyik aranyból, a másik ezüstből készült. A külső urnán a következő szavak álltak:

Plutoni sacrum munus ne attingite fures, Ignotum est vobis hoc quod in urna latet Namque elementa gravi clausit digesta labore, Vase sub hoc modico Maximus Olybius. Adsit secudo custos sibi copia cornu Ne tanti pretium depereat laticis. – Tolvajok! Hozzá ne érjetek e Plútó számára szent ajándékhoz, Nem tudjátok, mi rejlik benne rejtve, Mert Maximus Olybus eme kis urnába zárt nehéz munka árán elemésztett elemeket, Legyen jelen bőség egy második urnában védelméül, Hogy el ne vesszen értéke ilyen sok olajnak.

            A kisebb urnán ez volt olvasható:

Abite hinc pessimi Fures Vos quid vultis, vestris cum oculis emisitiis. Abite hinc, vestro cum Mercurio Petasato caduceato que Donum hoc Maximum, Maximus Olybius Plutoni sacrum facit. – Távozzatok legalattomosabb tolvajok, Mire vágytok forgó szemeitekkel? Távozzatok széles kalapú, görbült kígyós pálcát hordó Merkúrotokkal. Maximus Olybius teszi meg e legnagyobb áldozatát, mi szent Plútónak.

            – Lásd „F. Licetus” ix., valamint „Scardeonius, De Antiq. Urbis Patavinae; Robeus, De Destillatione”, valamint „Lazius, Wolfhang” iii. 18.

            Hermolaus Barbarus, Dioscorides-hez írt Folyományában szót ejt egy, Démokritosz és Triszmegisztusz által ismert égést támogató csodálatos folyadékról.

            Jacobus Mancinus azt írta Licetus-nak, hogy tudott egy, a római Monte Cavallo-ból kiásott lámpáról, ami még égett megtalálásakor, és amelyben egy bitumenes anyag volt található.

            Plutarkhosz, „De Defectu Oraculorum” című munkájában azt állítja, egy Jupiter Ammon-nak felszentelt templomban állt egy lámpa a szabad ég alatt, és sem szél, sem eső nem tudta eloltani, a papok pedig azt mondták neki, évek óta égett folyamatosan. – Lásd még „Licetus” v. Hérodotosz leírja, hogy az egyiptomiak különleges módon és széles körben használtak lámpákat a vallási ünnepeken, és hogy Mycerinus király templomaiban sok rejtélyes darab volt található. Strabo, valamint Pausanias az Atticus-ában közli, hogy az athéni Minerva Polias templomában található volt egy rejtélyes, folyamatosan égő aranylámpa, amit Callimachus készített. A Cyrene-i Apollo Carneus templom oltára hasonlóval volt ellátva. Ilyesfajta beszámolót írt az Örményországban található nagy Aderbain-templomról Said Ebn Batric is.

            Kenealy, „Isten Könyve” című munkájában, felhívja a figyelmet az ősi görög templom-lámpások azbeszt kanócainak nevére, a Carystios-ra, valamint ennek kapcsolatára a Christos-i Chr.-el és Eucharist-al, olajjal felkenttel, mint az Apokalipszisben olvasható trónszék előtti örökösen égő lámpások esetében.

Chrs. = [héber: ChRSh] = szoláris tűz.

Chre. = [héber: ChRH] = nap = égett.

Krs. = [héber: KRSh] = nap = (görög-EO) Kupios = Cyrus.

Ceres = Taedifera-nak nevezték = fáklyahordozás.

A Chrs.-ből származik a görög Eros is, kimondhatatlan fénytől jövő anyagi fény.

            Érdekes utalás történik az azbesztnek a tűzhöz, és a nap hőjéhez fűződő viszonyára Kircher „Elragadtatott utazás a mennybe” című munkájában, ahol is Casmiel, e világ géniusza, egy azbeszthajót ad Theodidaktos-nak, hogy azzal utazzon a napra, és a napon, a hő középpontján. – Lásd „Itinerar 1, 1. dialógus, 5.

            Az ír mondakör említést tesz egy, a Kildare-i templomban található rejtélyes örökkön át égő lámpáról, ami szent Szent Bridget – a tűz lánya – számára. – Lásd Giraldus Cambresis, De Mirab. Hibern. 2, xxxiv.

            Khunrath, „Amphitheatrum Sapientiae Aeternae” című munkájában idéz „A természet kedves szellemének apokalipszisa”-nak ősi szerzőjétől, amikor egy olyan folyadékról beszél, ami erős fénnyel ég, és nem enyészik el.

            A nagy-britanniai kolostorok VIII. Henrik parancsára történő feloszlatásakor Yorkshire-ben egy, Constantius Chlorus-nak, Nagy Constantin apjának, tulajdonított sírt nyitottak fel és fosztottak ki, és egy égő lámpát találtak benne. Constatius Chlorus i.sz. 300-ban halt meg. – Lásd Camden „Brittania” (Gough kiadása III. 572.o.)

            Lazius, „Comment. Reipub. Romae” című munkájában azt írja, hogy a császárság-kori rómaiak ismerték a sírok-béli lámpák fénye megőrzésének titkát, amit azon arany olajosságával értek el, amit mesterségük segítségével folyadékká oldottak fel. – Lásd „Comment. Reipub. Romae” III. 18.

            Egy ősi római sírt tártak fel Spanyolországban, Cordova mellett, nem messze az ősi Castellum priscum-tól. Ebben a sírban is találtak egy lámpát, amit a seville-i Wetherell úr ír le. – Lásd Wray egy esszéjét, az „Athemaeum”-ot, 1846. aug. 8.

            Az általam utolsóként idézni kívántak az archeológustól, Dr. Robert Plot-tól valóak, II. Károly idejéből, és a következőképpen hangzanak:

            Egy bizonyos személy ásás közben, mialatt egy ponton a szokásosnál mélyebben fejtette ki a földet, egy ajtót talált, amit sikerült is kinyitnia. Mögötte egy lefelé vezető lépcsősorra bukkant, amin lemenve végül egy terem bejáratához érkezett.

            Ezt a földalatti kamrát egy olyan lámpa világította meg, amit egy asztalnál ülő páncélba öltözött férfi szobra elé helyeztek. A szobor a bal karjára támaszkodott, jobb kezében egy jogart, vagy fegyvert tartott.

            Amikor a behatoló közelebb lépett, a padló egy része megmozdult a súlya alatt, az alak pedig felemelkedett. A következő lépésre felemelte a karját, a harmadikra a kar lesújtott, eltörte a lámpát, kioltva a lángot. A férfi rémületében, alig, hogy visszanyerte lélekjelenléte egy szükséges részét, gyorsan kimenekült a kamrából.

            A hely egy rózsakeresztes sírjaként vált híressé, olyan rejtélyes képességek és tudás diadalának tekintették, amik bebizonyították a készítő elképzelhetetlen hatalmát, de egyszersmind rejtve hagyták az elkészítés módját. – Lásd „Spectator” 379. száma, 1712.

            Eme esszé már kinőtte az előre eltervezett határait, így eltekintek a hosszú zárástól. Ezek a lapok sok gondolkodnivalóval szolgálnak. Azt, hogy lámpák égtek hosszú időn át önmaguktól, több mint 150 forrás igazolja, ezek szerzői közül sokan több tucat alkalommal tanúi is voltak e csodáknak.

            Az idő, ami eltelt azóta, hogy örökkön át égő lámpákat találtak, valamint a messzi múlt ama időszaka embereinek viszonylagos tudatlansága miatt elkerülhetetlen, hogy némi fenntartással és kétséggel kezeljük a részletek pontosságát.

            Az ősi vélemények egybehangzása azonban azt mutatja, hogy létezett valamikor egy olyan módszer, ami azóta elveszett a világ sötét korainak homályában. Pancirollus számos ilyen elveszett mesterséget vesz leltárba, a modern tudomány pedig visszahőköl annak gondolatától, hogy az ősi tudósok miket meg nem tehettek.

            Megmutatkozott, hogy sok modern felfedezést megtettek már olyanok, akiket a jelenkor tudósai megvetéssel kezelnek. Ez mindig is így volt. A világ keveset tud a legnagyobb személyiségeiről, ők csupán törpék az idő, antikvitás és a jövő jelenlétében. „A tudás jön, de a bölcsesség késlekedik” – mondta a koszorús költő. A keresztény rózsakeresztes csak annyit mondhat:

„Vezess, kedves fény, vezess engem; Az éj sötét, otthonom pedig messze van.”

                                         

  

Tartalomhoz tartozó címkék: ezoterikus-irasok
Házhoz szállítás
Kövess minket!

Ügyfélszolgálat