Az alkimista műveletek minden bizonnyal nem rendelkeztek szimbolikus jelleggel - ezek materiális, laboratóriumokban végrehajtott cselekedetek voltak, ám mást céloztak meg, mint a kémia. A kémikus pontosan megfigyelt fizikai-kémiai jelenségeket és szisztematikus kísérleteket hajt végre azért, hogy behatolhasson az anyag struktúrájába, míg az alkimista a szubsztancia "szenvedésére", "halálára" és "házasságkötésére" irányul azok kapcsolata révén az Anyag (Filozófusok köve) és az emberi élet (Elixir Vitae) megváltoztatása érdekében. C. G. Jung rámutatott arra, hogy az alkímiai folyamatok szimbolikája néhány álomban és olyan emberek meséiben jelenik, akik egyáltalán semmit sem tudnak az alkímiáról. Megfigyeléseik nemcsak a mélyenszántó pszichológia szempontjából érdekesek, hanem közvetlenül igazolják a szotériologiai funkciót is, amely az alkímia számára nyilvánvalóan alapvető jelentőséggel bír.
Megfontolatlanságra vallana az alkímia eredetiségének megítélése azon befolyás alapján, amely hatással volt a kémia keletkezésére és dicsőségére. Alkimista szempontból a kémia "bukást" jelentett, már csak azért is, mert elvilágiasította a szentséges irányítást. Ez nem azt jelenti, hogy belevetjük magunkat az alkímia paradox megvédésébe, hanem csupán a kultúra történelmét teljesen elementáris módszerekkel irányítjuk. Csak egyetlen egy út létezik, mégpedig azon kulturális jelenség megértése, amely idegen mostani ideológiánktól - meg kell találni annak "súlypontját", beléje kell hatolni és igyekezni kell belőle a legtöbbet kihozni e "súlypont" meghatározása érdekében. Az alkímia világát talán sikerül jobban megértetünk és annak eredetiségét megítélnünk, ha magunkévá tesszük az alkimisták világnézetét. Ez a módszertani eljárás felesleges mindenfajta egzotikus vagy archaikus kulturális jelenség vizsgálatakor - mielőtt kiértékelnénk, előtte helyesen kell értelmeznünk, alaposan értenünk kell a vele kapcsolatban álló ideológiákat, találkozzunk velük akár mítoszok, szimbólumok, rituálék, társadalmi magatartásformák formájában.
Az alsóbbrendűség bármiféle furcsa komplexusának következményeként, melyben az európai kultúra szenved, ahányszor "elismeréssel" szólunk néhány archaikus kultúráról, logikus összeilleszkedésről és azok ideológiájának teljességéről, az emberek nemeslelkűségéről, és túlságosan nem terjesztjük el azok társadalmi berendezkedése, gazdasági élete avagy higiéniai szokásai mellékes vagy szélsőséges aspektusait, minek folytán annak a veszélyének tesszük ki magunkat, hogy nem helyénvaló mentegetőzések, sőt a maradiság gyanújába keveredünk. Történelmi szempontból az említett alsóbbrendűség komplexuma érthető. Az európai tudományos szellemiség már szinte kétszáz éve példátlan erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a világot felvilágosítsa, majd uralja és megváltoztassa. Az eszmények szintjén a tudományos szellem e dicsősége nemcsak a végtelen fejlődésbe vetett hit által nyilvánult meg, hanem annak bizonyossága révén is, hogy minél "modernebbek" vagyunk, annál inkább közelebb jutunk az abszolút igazsághoz és ezáltal nagyobb mértékben jutunk hozzá az emberi méltósághoz. Ám az orientalisták és etnológusok vizsgálódásai már valamennyi idő elteltével rámutattak arra, hogy voltak és még mindig vannak csodálatraméltó társadalmak és civilizációk, amelyek jóllehet nem támasztanak igényt a tudomány területén szerzett érdemekre (ennek a szónak modern értelmében), tehetségük sincs a nagyfokú termeléshez, azonban mégis tökéletesen működő metafizikai, etikai és gazdasági rendszereket dolgoztak ki. De az olyan kultúrák, mint a miénk, mely hősiesen rálépett arra az útra, amelyet nemcsak a legjobbnak, hanem az intelligens és becsületes emberhez méltónak tartott, ez egy olyan kultúra volt amelyet óriási intellektuális erőfeszítés által saját legjobbnak vélt lelkéből szabadított fel, majd szemmel láthatóan elkezdte túlzottan féltékenyen lenézni saját értékeit és annak legelhivatottabb képviselői gyanúsan tekintenek bármiféle más, egzotikus vagy primitív kultúra alkotásainak elismerésére. Az objektív lét és a tőlünk távol álló kulturális értékek nagysága ugyanis kétségeket ébreszthetnek az európai civilizáció képviselőiben: ők ugyanis olyan kérdéseket kezdenek el feltenni, melyek arra utalnak, hogy az emberiség szellemi csúcsát nem kell a 20. század egyetlen lehetséges kultúrájának tartani - ez nagy erőfeszítésbe és sok áldozatba került.
De ezt az alsóbbrendűségi komplexust éppen maga a Történelem győzi le. Ezért reménykednünk kell, hogy úgy ahogy az Európán kívüli civilizációk kutatásra és saját perspektívájuk révén megértésre kerültek, amihez még hozzákapcsolódik az európai történelem néhány szellemi momentuma is, melyek inkább a hagyományos kultúrákhoz állnak közel és kifejezetten szembehelyezkednek mindazzal, ami Nyugaton azután jött létre, hogy győzedelmeskedett a tudományos szellem, ami már a 18. és 19. században nem kerül a polemikus elfogultság megítélésnek kategóriájába. Az alkímia a tudomány előtti szellem alkotásai közé tartozik, és a történetíró jelentős rizikót vállalt azáltal, hogy mint a kémia primitív stádiumát, tehát lényegében véve mint valami világi tudományt jelölte meg. A történetíró szemlélete azáltal torzult el, hogy legszélesebb körű megfigyelések és kísérletek ecsetelésének igyekezetében, amelyek az alkímiában alátámasztásra kerültek, túlzott jelentőséget tulajdonított néhány a tudományos szellem kezdetén megjelölt szövegnek, és más szövegrészeket elhanyagolt, sőt egyáltalán tudomást sem vett azokról, amelyek a tulajdonképpeni alkímia szempontjából szemmel láthatóan nagyobb értéket képviseltek. Más szavakkal: az alkimista írások értékelésekor inkább, mint a világi eszmények felbecsülésekor a történész a 19. vagy 20. század értékfokozatait vette figyelembe, amely a kémia fejlődését, tehát a világ experimentális tudományágat kísérte figyelemmel.
|
