A káldeus teológia három nagy csoportra osztotta a világfeletti dolgokat: az első volt az Örök, amely kezdet és vég nélküli, lévén az "Atyai Mélység", avagy az Istenség kebele. A másodikat olyan létmódként fogták fel, amelynek van kezdete, ám vége nincs; a Teremtő Világ, avagy a Menny esik ez alá a címszó alá, amely bővelkedik teremtményekben, ám forrása magasabbrendű ezeknél. Az isteni teremtmények harmadik és egyben utolsó rendjének volt időbeli kezdete és lesz vége is, ez a múlandó Éterikus Világ. E három világ hét szférára osztható, egy a Mennyben vagy abból eredően, három az Éterikus, és három az Elemtáris Világban, míg az egész fizikai sík az előbbiek szintézise. Ezt a hét szférát nem szabad összetéveszteni a Hét anyagi planétával; bár ez utóbbiak fizikai képviselői az előbbieknek, amelyeket kizárólag a szó metafizikai értelmében lehet anyaginak nevezni. Pszellusz vállalkozott az azonosításra, amint ezt Stanley kimutatta, javaslatai nem megfelelőek. Ám Pszellusszal vitázva maga Stanley is következetlen ez ügyben, mert bár a káldeusok négy világát a fizikai síkhoz képest numinózusnak tartja, ám szembeötlően ellentmond ennek azzal az állítással, hogy a Mennyben is létezik egy anyagi világ.
A Világfeletti Fényt megelőzi az Atyai Mélység, az Abszolút Istenség, amely a lehetőségek szintjén tartalmaz minden létezőt, és örökkévalóan immanens. Ez analóg a Kabbala Ain Szof Aurjával, három, egyenként három betűből álló triád, amely három Erőtriádot képvisel, amelyek a következőkben objektivizálódnak és ezek alkotják a nagy Triádtörvényt a Demiurgosz, vagyis a Világegyetem építője irányítása alatt állva.
Ezt a sémát vizsgálva nem szabad megfeledkezni arról, hogy a világfeletti Fényt tekintettük az Atyai mélységből származó legelső kisugárzásnak és a Menny ősképi numenjének egyetemes, mindent átható, és - az emberi felfogás számára végső lényegnek. A Menny pedig valamivel durvább, bár még mindig rendkívül finom Tűzként és teremtő forrásként az Alakulás Világának, avagy az Éterikus Világnak a numenje, akárcsak ez utóbbi az Elementáris Világ numenje. Ezeknek a fokozatos áttételeknek a segítségével teljesednek be végül térben és időben az Atyai Elme elképzelései.
Bizonyos tekintetben valószínű, hogy a mai keleti gondolkodás nem sokban különbözik a néhány ezer évvel ezelőttitől és sok minden, ami számunkra most furcsának és fantasztikusnak tűnik, a keleti hagyományban, az még mindig visszhangra talál az emberiség nagy részének szívében és gondolkodásában. A modern idők gondolkodói és tudósai közül rengetegen hangoztattak olyan alapelveket, amelyek, ha nem is tökéletesen egyezőek de párhuzamosak az ősi káldeus koncepciókkal; erre példa az a nézet, hogy a világegyetemben a természeti törvényt tudatos és megkülönböztetésre képes erő uralja illetve működteti, amely intelligens koordinációra képes. Csak egy lépéssel kell továbbmenni ahhoz, hogy ezeket az erőket és entitásokat ismerjük el és benépesítsük az Univerzum tágas tereit a fantázia szülötteivel. Ily módon a történelem megismétli önmagát, a régi és az új egyként tükrözi a sokoldalú igazságot.
Anélkül, hogy hosszadalmasan belemennénk a metafizikai nézőpont taglalásába, fontosnak tartjuk hangsúlyozni az Atyai Elmének tulajdonított felsőbbséget. A Világegyetem intelligenciája, amelyet költőien úgy írnak le, mint az "energia előtti energetizálót", felső szinten megalapozza a létrehozandó dolgoknak az őstípusait avagy sablonjait, majd észrevehetetlenül előmozdítja ezeknek a kifejlődését a Rectorus Mundorumban, a már említett isteni Régensek vagy erők területén. Ahogy megfogalmazták: "az Elme őnála van, az Erő őnáluk."
Az "érthető" szót itt a platóni értelemben használják, egyfajta létmód, erő vagy percepció jelölésére., amely meghaladja az intellektuális megértést és teljesen különbözik a racionális gondolkodástól, annál felsőbbrendű lévén. A Káldeusok az érzékelésnek három módját ismerték, nevezetesen az érzékszervek tanúskodását, az intellektuális tevékenység szokványos folyamatait, illetve a már tárgyalt érthető fogalmakat. Ezen műveletek mindegyike különbözik a többitől, és emellett külön mátrixokban vagy hordozóközegekben megy végbe. A lélek anatómiáját mindamellett ennél sokkal részletesebben taglalták, és, bár végső gyökerét az istenséggel azonosnak ismerték fel, a megnyilvánult lényben mégis igen összetettnek képzelték el. Az Orákulumok a "Lélek ösvényeiről" beszélnek, a hajlíthatatlan tűz útvonalairól, amelyek által lényegi részei egységbe szerveződnek, ugyanakkor különböző "hegycsúcsai", "forrásai" és "járművei" mind az egyetemes alapelvekre vezethetők vissza analógiásan. Ez az utóbbi tény egyébként lényeges jellemvonása a káldeus rendszernek. Mint az ősi kozmogóniák közül jó néhány, amelyeknek alapvető jellegzetessége, úgy tűnik, egy bizonyos introverzióra való hajlandóság volt, a káldeus metafizika szintetizálódik a legnagyobb világossággal az emberi alkatban.
A káldeusok minden egyes Isteni Világában egy isteni erőkből álló hármasság működik, amelyek szintetikusan egy negyedik kifejezést alkotnak. "Minden világban" - így szól az Orákulum, - egy Triád ragyog, amelynek a Monád az uralkodó alapelve". Ezek a Monádok az isteni Helyettes Régensek, amelyek által a Világegyetem működését elképzelték. A négy Világ mindegyike, nevezetesen a Mennyei, az Éterikus, az Elementáris és az Anyagi, egy-egy Felsőbb Erő által irányíttatott, amely közvetlen kapcsolatban állott az "Atyával" és "kimondhatatlan tanácsok által mozgott". Ezek egyértelműen azonosak a rengeteg különböző nyelven az Istenség nevét alkotó négy betű vezéralakjainak kabbalista koncepciójával. Egy ezzel párhuzamos alapelv abban az Orákulumban is fennmaradt, amely így szól: "Van egy Tiszteletreméltó Név, amely alvás nélküli körforgással vetül keresztül a Világokon". Ehhez a kijelentéshez ismét csak a Kabbala szolgáltatja a kulcsot, a Négy Világnak a Tiszteletreméltó Név négy betűjének való alávetettséget tulajdonítva, egy cserép négy betűje tartozik minden egyes Világhoz, ahogyan speciális módon írni kellett a megfelelő nevet; és valóban, ez a rendszer úgy tanítja, hogy az Elemek rendje, mind makrokozmikusan mind mikrokozmikusan, minden síkon közvetlenül a "név forgása" által irányíttatik. Ezt a Nevet az Elemek Étereihez társították és íly módon Univerzális Törvénynek tartották; ez az az erő, amely a teremtő seregeket vezényli a Demiurgoszban, a Hypezekoszban avagy Tűzvirágban összegződve.
Itt utalhatunk az emberi lény platóni értelemben vett pszichikus anatómiájára.Platón az intellektust a fejbe helyezi, a lelket bizonyos szenvedélyekkel, mint például a lelkierővel, felruházva a szívbe; egy másik lélek pedig, amelyhez az étvágy, a vágyak és a durvább szenvedélyek tartoznak, a gyomor és a lép környékénél helyezkedik el.
A Pszellusz által feljegyzett káldeus tanítás tehát háromféle lélekből állónak tekintette az embert, amelynek nevei sorrendben:
először: az értelmes, avagy isteni lélek
másodszor: az intellektuális, avagy racionális lélek
harmadszor: az irracionális, avagy szenvedélyes lélek
Ez utóbbit változásnak alávetettnek tekintették, amely a test halálakor feloszlik és megsemmisül.
Az értelmes vagy isteni lélekről az Orákulumok azt tanítják, hogy "fénylő tűz, amely az Atya erejének köszönhetően halhatatlan marad és az Élet Úrnője"; erejét homályosan megérthetjük az újjáalkotó fantázia segítségével, illetve akkor, amikor az intellektus szférája megszűnt reagálni a szenvedélyes természet képeire.
Ami a racionális lelket illeti, a káldeusok azt tanították, hogy ez képes egyrészt az istenihez, másrészt az irracionális lélekhez asszimilálódni. "Az isteni dolgok" - olvashatjuk - "nem érhetőek el azok által a halandók által, akiknek intellektusa kizárólag a testre irányul, hanem csak azok érik el a hegycsúcsot, akik levetik ruhájukat.
Az említett három lélekhez a káldeusok három különböző hordozót társítottak: az isteni léleké halhatatlan volt, a racionális léleké megközelítőleg halhatatlanná vált, míg az irracionális lélekhez az tartozott, amit "képmásnak" hívtak, vagyis a fizikai test asztrális formája. |
