A népi hiedelmek szerencse- és vészhozói

A népi hiedelmek szerencse- és vészhozói

          A népi hiedelmek szerencse- és vészhozói

 

Tehetetlenül a könyörtelen természeti csapások közepette – kitéve szárazságnak, éhséget hozó forróságnak, kiszolgáltatva a farkasordítóan hideg pusztaságoknak, menekülve a rengő föld, a tomboló víz, a vad állatok elöl, az emberi alattomossággal, a balsorssal, a betegségekkel, fogyatékosságokkal sújtva, hatalmas viharok, fülsiketítően cikázó villámok tombolásának kitéve, az őserdő óriásait hasítva, a mennydörgés zúgásában, amely fenyegetően törik meg a sziklanyílásokban, a vihar tombolásában, áthatolhatatlan hullámhegyek emelkednek, csónakot és embert egyaránt eltűntető hullámhegyek – ezerféle veszély káoszában az ősember képzeletében a remegés és a félelem isteneket, szörnyetegeket és démonokat szült, felfoghatatlan, megérinthetetlen lényeket, vészterheseket, akiket talán le lehet csillapítani, vagy talán még ennél is többet lehet tenni: segítségüket lehet kérni. 

 

És az őskori ember azon kezdett gondolkodni, hogyan tudná a borzalmas-félelmetes erőket jobb belátásra bírni, kegyeikbe férkőzni. 

A Homo divinans kiagyalt egy tervet és elhatározta, hogy ő maga fogja a saját sorsát alakítani, ő irányítja majd a természet erőit és ő lesz a föld ura! 
A természetes szemléletű, a dolgokhoz holdkórosan kötődő érzékeknek utat adott, megalkotta a mágiát, minden kultusz, minden vallás anyját. 
A „titokzatosak" nevet kaptak, melynek erejével az emberek a hatalmasokhoz köthették magukat; a különböző fajtájú irányvonalak felszabadították azokat az erőket, amelyek a rejtett dolgokban működtek. 
Imák, könyörgések, fohászok visszhangoztak első mágikus tettekként Földünk ifjú rónáin; az értelmes lények őskori hebegése. 
És az ügyetlen kéz fába véste, csont és kő összezavarta a fénylő jeleket, 
megvédett és távoltartotta a szerencsétlenségeket:az első amulett;
szerencsét hozott, erőt adott, szerencsés körülményeket teremtett:az első talizmán.

Történelmi áttekintés

Amikor az ősi félelem, az ébredező érvényesülési ösztön, a birtoklási vágy az első mágikus cselekedetet végrehajtja, akkor az idő az éjszakát örökké betakarja majd. Teljesen bizonyos, hogy nem a káldeusok vagy perzsák „tsilmemajái", nem a kabbalisták „baalschemsei", még inkább nem a görögök „telesmatái", a rómaiaik „amulettei" és a törökök „talizmánjai", nem is a több ezer éves Szent-Nílus-menti piramisok történetének őrzői, akik az első amuletteket és talizmánokat mágikusan felélesztették. Igen, maga az ősi Atlantis is túl fiatalnak tűnik. A vad Lemuriában a feketemágikus holdfázisok vagy egy még régebbi számunkra teljesen ismeretlen korszak lehetett az, amely megalkotta a Noé előtti emberek, Ádám ivadékainak démoni világnézetét, és mágikus tettekre inspirálta őket. 

Ami nekünk, mai embereknek a technika, az az ősembereknek a mágia volt. Elképzelhetetlen méretű mágia. Talán igaza van Buchmannak - Nagának, aki a következőket állítja: a mi technikánk bizonyos mértékben egy szükségmegoldás, amellyel „a természet erőit irányítjuk és engedelmessé tesszük". „Drága anyagfelhasználás és bonyolult masinák nélkül" hasonló eredményeket értek el az őskori mágusok azáltal, hogy „a papírt és a pergamendarabokat ugyanolyan hatású rajzokkal és rajzjelekkel látták el és szükség esetén ezeket a masinákat saját szavukkalt mozgásba hozták". A bővítéssel nagyon valószínű, hogy a teljesen mágikus emberek idejét – amelyben a „harmadik szem" (melynek a tobozmirigy a maradványa) még korlátlanabbul fejtette ki erejét – egy olyan korszakba kell visszahelyeznünk, amelyből mindenfajta történelmi ismeret hiányzik. Már csak mágikus hanyatlással találkozunk az előttünk élt kultúrkörökben, a Homo divinans hanyatlásának idején; a nagyaggyal gondolkodók szemszögéből nézve még mindig csak egy mágikus titán, amely rendkívül paranormális képességekkel rendelkezik. 

Hogy a talizmanikus művészet már a „nagy áradás" előtti időkben is ismert volt, arról a monda is beszámol. 
Az araboknál Nacreusz, az első egyiptomi király az árvíz előtt, akit a talizmanikus művészet megteremtőjének tekintenek. Peter Friedrich Arpe szerint megalkotója gigásznak nevezte, amely hasonló módon már az ádámi emberiség megsemmisülése előtt létezett. Más verziók szerint ismét Chám, Noé egyik fia, a természet elkötelezettjeinek mágikus bölcsességét, démonok által vezérelt nemét, amely örökre elsüllyedt Isten bosszújának vizében. 
Vitatnunk kell azt, vajon a történelmi ókorban Egyiptomból, Indiából vagy Káldeából jutott el a héberekhez, arabokhoz, perzsákhoz, görögökhöz vagy rómaiakhoz a mágikus védőjelek használata. Bizonyára az I. C. Rich angol kormányzó által „Hellah, Borsorippa és Ninive romjain" talált cilinderalakú vagy „elefántcsont tányérok, fémből vagy csontból készített talizmánok" nem az elsők voltak, amelyeket az emberi babona (ahogy ezt a racionalista nagyképűség nevezi) kieszelt. Egyáltalán nem fiatalabbak, inkább régebbi időkből származik a fegyverek, karkötők és gyűrűk által nekünk közvetített talizmanikus rúnavarázs.
Történelmileg Dr. Laars szerint nagyjából a következők ismertek: 
Minden időben voltak olyan nagy emberek, akik a talizmanikus művészet követői voltak. Már a híres orvos, Gallenus is meg volt győződve erről, Jamblichushoz, a jelentős filozófushoz hasonlóan. Apolloniusz, Püthagorász egyik követője is foglalkozott a talizmánok használatával. Jerabától, egy bölcs zsidótól hét mágikus gyűrűt kapott. A hét minden napján másik gyűrűt kellett hordania. 
A római államférfiak is, köztük nem csekélyebb személyiségek, mint Caesar, S. Sylla, Galba és Néró, titokban istenségek képeit hordták magukkal, mert úgy vélték, hogy mindenféle élethelyzetben megsegítik őket. 
Megdöbbentő, hogy a 13. század óta rengeteg talizmanológiával foglalkozó művet köszönhetünk a keresztény papságnak. R. H. Laars elsőként az 1200 körül élt Leopold freisingeni püspököt említi meg. Ez az osztrák hercegi sarj egy olyan írást készített, amely a talizmánok készítését tanítja. Halála után a későbbi regensburgi püspök, a Párizsi Akadémia doktora, Albertus Magnus, a következő könyvet írta: „Az állatöv tizenkét pecsétje valamint a VII üstökös, mágikus erejük és tulajdonságaik". Aquinói Szent Tamás, a tanítványa, hasonló könyvet jelentetett meg a mágikus képekről. „A képek és csillagok titokzatos erőiről" szóló művével a későbbiekben, 1284-ben, decenniumot teremtett az életveszélyes mágus hírében álló angol ferencrendi szerzetes, Roger Bacon. Nagyon részletesen írta le egy jezsuita szerzetes, a későbbi keleti nyelvek professzora Rómában, Athanasius Kircher, „az amulettek elkészítését és használatát". Hatalmas könyvsikert ért el Jacob Gaffarelli a Cardinal Richelius könyvtárosa, különböző kolostorok tudósa és priora, a Sorbonne doktorainak addigi legélesebb támadásával, az 1629-ben Párizsban megjelent talizmán művészetek szabályainak leírásával. Egy féléven belül háromszor adták ki ezt a könyvet. További újabb kiadások jelentek meg 1631-ben Rómában, ismeretlen helyen 1637-ben és 1750-ben és egy latin fordítás 1676-ban. Az ellenségeskedések nyomásának engedve - többek között azt vetették a szemére, hogy csupán egy arab varázsló kézírásával foglalkozott - Gaffarellinek, akinek egykoron még a király parancsolta meg, hogy a titkos tudományokról írjon, vissza kellett vonnia írását.
A tudósok a papi méltóságok példáját követték. A nápolyi király udvari orvosa, Hieronymus Torelle, egyik 1496-ban, Valenciában megjelent írásában a bizonyos jelekben lévő mágikus erőkkel foglalkozott. Paracelsus és Fludd, akik orvosok voltak, nyíltan vállalták, hogy a talizmanológia követői, és egy matematika-professzor, a Schneebergeri születésű Israel Hiebner, 1651-ben és 1696-ban Erfurtban és 1653-ban Lipcsében megjelent műveiben rendületlenül hirdette az amulettkészítést és az amulettek gyakorlati használatát. Az egzakt fizika egyik képviselője, a pizai származású Camilla Leonhardus, lehetett az, amint ezt Laars is megemlíti, aki a híres Trithmeius abbé neve alatt, Agrippa von Nettesheim pártfogójaként, megjelent műveket fogalmazta, „amelyekben a mágikus és asztronómikus képek tulajdonságairól, a bolygók jeleiről és konstellációról valamint Salamon, Hermész és mások képeiről van szó."
Néha-néha veszélyes vállalkozásnak számított, ha valaki mágikus tudományokkal kezdett foglalkozni, ezért ezen tudományok ismerői a sokféle áskálódások ellenére is gyakran nagy tekintélynek örvendtek. Remek példa erre Firenze városa, amely egyik szülöttének, Marsilus Ficinusnak emlékművet is állított. Ficinus Baselben 1529-ben, 1595-ben és 1616-ban megjelent értekezéseiben részletesen leírta az amulettek és talizmánok elkészítési módját. 
A mi, mágiától mentes évszázadunkban is még sokan foglalkoztak a talizmanológia problémájával; nem csak a képzett tudósok, babonás laikusok, tudományos körök tagjai, Dr. Franz Hartmann, Dr. Maack, Dr. R. H. Laars, Dr. E. Schertel, Lehmann sok más társukkal egyetemben megalkották a talizmánmágia alapjainak valódi magját.

Tartalomhoz tartozó címkék: ezoterikus-irasok
Házhoz szállítás
Kövess minket!

Ügyfélszolgálat