Nagy Beavatottak - Hermész

Nagy Beavatottak - Hermész

        Edouard Schuré A nagy beavatottak

        H E R M É S Z

        Egyiptom misztériumai



I. A szfinx
II. Hermész
III. Ízisz. A beavatás. A próbák
IV. Ozirisz. Halál és feltámadás
V. Hermész látomása




 

Ó, vak lélek, vértezzed fel magad a misztériumok fáklyájával,
és a föld éjszakájában felfedezed világító másod-énedet, égi lelkedet.
Kövesd ezt az isteni vezetőt! Ó legyen Géniuszod, mert ő bírja elmúlt
és jövendő léteid kulcsát.

(Felhívás a halottakhoz a Halottak Könyve szerint.)



Figyeljetek befelé, és tekintsetek a tér és idő végtelenjébe!
Ott visszhangzik a csillagok éneke, a számok hangja, a szférák harmóniája.

Minden nap Istennek egy-egy gondolata, és minden planéta ennek a gondolatnak egy formája.
Hogy megismerjétek az isteni gondolatot – ó, lelkek – ezért szálltok kínnal alá
és föl a hét planéta hét egének útján.

Mit csinálnak a csillagok? Mit mondanak a számok?
Mit görgetnek a szférák? Ó, ti elveszett vagy megmentett lelkek:
ők mondják, ők éneklik, ők pergetik a ti sorsotokat.
I. A szfinx


Ellentétben Babiloniával – a zsarnokságnak ezzel a sötét metropoliszával – az antik világban Egyiptom valóságos fellegvára volt a szent tudományoknak, iskolája legkiválóbb prófétáiknak, menedéke és műhelye az emberiség legnemesebb hagyományainak.
Hála a gazdag ásatásoknak és a ragyogó műveknek, az egyiptomi nép ismertebb ma előttünk a Görögországot megelőző bármely más civilizációnál, mert megnyitja számunkra kőlapokra írott történetét.
Oszlopairól eltakarítják a törmelékeket, kibetűzik hieroglifáit, de be kell még hatolnunk gondolatvilágának legmélyebb titkába. E titok papjainak a rejtett tanítása. Ez a tanítás tudományosan kifejezve a templomokban, gondosan elfátyolozva a misztériumokban egy csapásra tárja fel ellőttünk Egyiptom lelkét, politikájának titkát és vezető szerepét a világtörténelemben.
Történészeink ugyanolyan hangnemben beszélnek a fáraók, mint Ninive és Babilon zsarnokairól. Szerintük Egyiptom is egy abszolút és hódító monarchia, mint Asszíria, és ettől csak annyiban különbözik, hogy fennállása néhány évezreddel tovább tartott. Sejtik-e ők, hogy Asszíriában a királyi hatalom elnyomta a papságot, hogy magának eszközt kovácsoljon belőle, míg Egyiptomban a papság gyakorolta a királyi hatalmat, soha meg nem hátrált, a legsúlyosabb időkben sem hódolt be a királyoknak, elűzte a zsarnokokat, mindig uralta a nemzetet, s mindez szellemi felsőbbséggel, mély és rejtett bölcsességgel párosult, melyhez egyetlen országban és semmilyen korban egyetlen tanító rend sem hasonlítható.
Nehéz ezt elfogadni, mert történetíróink ahelyett, hogy számtalan következtetést vontak volna le a lényeges tényből, könnyedén siklottak át rajta, és úgy látszik, mintha jelentőséget egyáltalában nem tulajdonítanának neki. De nem szükséges archeológusnak vagy nyelvésznek lenni annak a megértéséhez, hogy Asszíria és Egyiptom kiengesztelhetetlen gyűlölete abból ered, hogy ezek a népek két egymással ellentétes elvet képviselnek a világban, és hogy az egyiptomi nép hosszú fennmaradását minden forradalomnál erősebb vallásos és tudományos felépítésének köszönheti.
Az arab korszak óta, a Véda-időket követő zűrzavaros perióduson át, a perzsák által történt meghódításáig és az alexandriai korszakon vagyis több mint ötezer éves időszakon át Egyiptom azoknak a tiszta és magas tanításoknak volt a bástyája, melyek összefüggésükben a princípiumok tudományát alkotják, és amit az ókor ezoterikus ortodoxiájának nevezhetünk. Tizenöt dinasztia követhette egymást, a Nílus áradása egész városokat borított el, a föníciai hódítók eláraszthatták az országot, majd kiűzhették őket, a történelem apálya és dagálya között, külső politeizmusának látszólagos bálványimádása mellett Egyiptom megőrizte okkult ogóniájának és papi szervezetének régi alapjait.
Így állhatott ellen az évszázadoknak, mint a félig homok alá rejtett, de érintetlenül maradt gizehi piramis. Hála ennek a titkot megőrző, szfinxszerű mozdulatlanságnak, ennek a gránitkemény ellenállóképességnek Egyiptom lett a tengely, mely körül az emberiség vallásos gondolkodása kibontakozott, mikor Ázsiából átvándorolt Európába. Júdea, Görögország, Etruszkia megannyi, különböző civilizációkat alkotó élő lélek. De honnan merítették a lényegi gondolatokat, ha nem az ősi Egyiptom szerves ősforrásából?
Mózes és Orpheusz – az egyik a maga kemény monotezimusával, a másik az ő csillogó politeizmusával – két egymással ellentétes és csodálatos vallást alkotott. De milyen előképre alakult szellemük, hol vette az egyik az akaratot, az erőt, a bátorságot, hogy egy félig vad népet, mint ércet a tüzes kohóban átalakítson? A másik varázst, hogy az isteneket – mint egy szépen hangolt lírát – megszólaltassa elbűvölt barbáraink lelkében?
Ozirisz templomában, az öreg Thébában, melyet a beavatottak a nap városának vagy nap bárkájának neveztek, mert az összes isteni tudományok szintézisét és beavatások minden titkát hordozta.
Minden évben napfordulókor, mikor az Abesszíniai szakadó eső hull, színét változtatja a Nílus és vérszínű lesz amikről a Biblia is beszél. őszi napéjegyenlőségig árad a folyó, és hullámai alá temeti a távoli partokat. De a vakító nap alatt gránit alapjaikon rendületlenül állnak a sziklába vágott templomok, a nekropoliszok, a pilonok, a piramisok és a tengerré változott Nílus visszatükrözi romjaik fenségét. Így haladt át az évszázadokon az évszázadokon az egyiptomi papság a maga szervezetével és szimbólumaival, tudományának sokáig áthatolhatatlan titkával. Ezekben a templomokban, ezekben a kriptákban és ezekben a piramisokban alakult ki a Nap-ige híres tanítása, a világot teremtő Szóé, amit Mózes a Szövetség aranyládájába fog zárni, és élő tüze a Krisztus lesz.
Az igazság változatlanul túlél mindent, de változtatja lakhelyeit éppúgy, mint formáit, és kinyilatkoztatásai időszakosak.
Ozirisz fénye, ami a beavatottaknak valaha megvilágította természet mélyét és az ég boltozatát, örökre kialudt az elhagyott kriptákban. Megvalósultak Hermész Aszklépioszhoz intézett szavai: „Egyiptom-Egyiptom! Az utánad következő nemzedékek számára nem marad belőled egyéb hihetetlen meséknél, és csak a kőbe vésett szavak fognak túlélni téged." A szentélyek ezen titokzatos napjának egy sugarát szeretném mégis föléleszteni, az ősi egyiptomi beavatások rejtett fonalát követve, amennyire csak az ezoterikus intuíció és a tűnő idők fénytörése engedi.
Mielőtt még a templomba lépnénk, vessünk egy pillantást a nagy fejlődési fázisokra, melyeket Egyiptom a Hixoszok előtt átélt. Majd nem oly távolba, mint a kontinensünk keletkezése, egészen az ősi vörös fajig nyúlik vissza az egyiptomi civilizáció. A nagy piramisokon kívül a Gizehi-Szfinx-kolosszus az ő műve.
Amikor a delta még nem volt – később képződött a Nílus megduzzasztása által –, az óriási és a szimbolikus állat már ott feküdt a gránitdombján a líbiai hegyláncok előtt, és letekintett a lábainál megtörő tengerre, oda hová ma a puszta homokja lerakódott. A szfinx, Egyiptomnak ez az első alkotása lett legjelentősebb jelképe, megkülönböztető jegye. Az emberiség ősi papsága faragta a csendes és titokzatosságában rettenetes természet képét.
Egy emberfej lép elő az oroszlánkarmú bikatestből, és oldalain kiterjeszti sasszárnyát. Ez a földi Ízisz a természet birodalmainak élő egységében. Mert ez az emberemlékezet előtti papság már tudta és tanította, hogy a nagy evolúcióban az állati természetből merült fel az emberi természet. A bikának, oroszlánnak, sasnak és embernek ebben az összetételében Ezékiel látomásának négy állata is benne foglaltatik, képviselve a mikrokozmoszt és makrokozmoszt alkotó valamint az okkult tudo-mányok alapjait képező négy elemet: a földet, a vizet, a tüzet és a levegőt. Ezért az elkövetkező évek beavatottjai, mikor a szent állatot a templom küszöbén és a kripták bensejében feküdni látják, élőnek érzik majd magukban ezt a misztériumot, és szellemük szárnyait csendesen kiterjesztik a benső igazság felé. Mert az Ödipusz előtt fogják már tudni, hogy a szfinx talányának a megfejtése maga az ember a mikroszkóp az isteni küldött, ki az összes elemeket és a természet minden erőit magában egyesíti.
A vörös faj nem hagyott tehát más bizonyságot magáról, mint a gizehi szfinxet, megdönthetetlen bizonyságul, hogy ők a maguk módján felállították és megoldották a nagy problémát.


II. Hermész


A déli vörös faj – a világ fölötti uralomban – követő fekete faj Felső-Egyiptomot tette meg a fő szentélyének. Az egyiptomi szenttanok első titokzatos beavatottjának, Thot Hermésznek a neve valószínűleg visszavezethető a fehér és fekete fajnak első és békés keveredésére Etiópia és Felső-Egyiptom területein jóval az árja korszak előtt.
Hermész általános név, mint a Manu és Buddha. Egyidejűleg jelöl egy embert, egy osztályt és egy Istent. Hermész, az ember első nagy beavatottja Egyiptomnak: mint a kaszt, ő a papság, az okkult hagyományok letéteményese: mint Isten, ő az isteni beavatottak szellemével asszimilálódott Merkúr bolygó, egyszóval Hermész vezetője a földöntúli régiók égi beavatásainak.
A világ szellemi háztartásában ezek a dolgok titokzatos vonzással, mint láthatatlan szállal vannak egybekapcsolva. A név Hermész, talizmán, mely összesíti, mágikus hang, ami megidézi őket. Innen a varázsa.
Az egyiptomiak tanítványai, a görög Hermész Triszmegisztoszának vagy a „Háromszor nagy"-nak nevezték. Mert mint a királyt, mint törvényhozót és mint papot tisztelték.
Típusa ő annak a korszaknak, melynek a papság igazságszolgáltatás és királyság egyetlen ural-kodó személyében egyesült. Manethon egyiptomi időmeghatározása ezt a korszakot az istenek uralmának nevezi. Ebben az időben még nem létezett a papirusz, sem a fonetikus írás, de már létezett a szent jelbeszéd, a papság tudománya hieroglifákban volt feljegyezve a kripták falaira és oszlopaira. Jelentékenyen megszaporodva ment át később a templomok könyvtáraiba. Az egyiptomiak negyvenkét okkult tudományra vonatkozó könyvet tulajdonítottak Hermésznek. A Hermész Triszmegisztosz neve alatt ismeretes görög könyv a megcsonkított mégis olyan végtelenül értékes töredékeit tartalmazza az antik teogóniának, mint a „Legyen világosság!", honnan Mózes és Orpheusz az első sugaraikat kapták. A Hermész Látomásában foglalt tűzprincípium, a fényige tanítása csúcsa és középpontja maradt az egyiptomi beavatásnak.
Megkíséreljük most a mestereknek ezt a vízióját újra felidézni. A misztikus rózsát, amelyik csak a szentélyek éjszakájában és a nagy vallások rejtett tanaiban nyílik ki. Hermésznek egyes kitételei, az ősi bölcsességnek ezek a lenyomatai előkészíthetnek bennünket reá.
„Egyetlen gondolatunk sem foghatja fel Istent, és semmilyen nyelv sem határozhatja meg őt. Ami testetlen, láthatatlan és forma nélküli, nem ragadható meg a mi érzékeinkkel" – mondotta tanítványának, Aszklepiosznak. Isten tehát kimondhatatlan. Igaz, Isten egyes kiválasztottjainak megadhatja azt a képességet, hogy bizonyos természeti dolgok fölé emelkedjenek, és a legnagyobb tökéletességének néhány sugarát megpillantsák, de ezek a kiválasztottak nem találnak szavakat, hogy az őket megremegtető anyagtalan látomást hétköznapi nyelvre átültessék. Megmagyarázhatják az emberiségnek a teremtések másodlagos okait, melyek mind az egyetemes képei szemük előtt leperegnek, de elfátyolozott maradt az első ok, melynek megértéséhez csak a halálon áthaladva érkezünk el.
Így beszélt Hermész kripták küszöbén az ismeretlen Istenről. Tanítványai, kik vele együtt a mélyükbe hatoltak, mint élő Lényt ismerték meg. A könyv úgy beszél a halálról, mint egy Istennek távozásáról.
„Hermész látta a dolgok összességét és látva megértette, és megértve rendelkezett a hatalommal, hogy bizonyságot tegyen, és kinyilatkoztassa azt. Amit gondolt, azt megírta, nagyrészt elrejtette, bölcsen hallgatva és egyidejűleg, hogy az eljövendő idők egész tartalma alatt keressék ezeket a dolgokat. S fivéreinek – az isteneknek - megparancsolva, hogy kíséretül szolgáljanak neki, fölszállt a csillagokba."
A népnek politikai történetét szemlélhetjük szükségből egymástól függetlenül, vallástörténetüket azonban nem lehet különválasztani. Asszíria, Egyiptom, Júdea, Görögország vallásai csak úgy érthetők meg, ha érintkezési pontjukat az ősi indo-árja vallással megragadjuk.
Külön-külön csak talányok és rejtélyek, összességükben azonban és magasról nézve nagyszerű fejlődés, ahol kölcsönösen mindegyik feltételezi és magyarázza a másikat. Egyszóval egy vallás története mindig szűk, babonás és hamis lesz, igaz csak az emberiség vallástörténete. Ebben a magasságban már csak glóbusz körül keringő áramlások érezhetők. A legönállóbb és külső befolyásoktól legjobban elzárt egyiptomi nép ez alól az egyetemes törvény alól nem vonhatta ki magát. Ami időszámításunk előtt 5000 évvel felragyogott Egyiptom fölött a Ráma által Iránban meggyújtott fény, és a thébai napistenek, Amon-Rának törvénye lett. Ez az alkotmány tette lehetővé hogy dacoljon annyi forradalommal. Menesz volt az igazság első királya, az első fáraó, ki beteljesítette ezt a törvényt. Óvakodott Egyiptom ősi teogóniáját – mely az övé is volt – érinteni. Csak erősítette és kiterjesztette egy új társadalmi szervezettel, kibővítette a papi tisztséget, illetve a tanítást az első tanácsra az igazságszolgáltatást egy másikra a kormányzást mindkettőre bízta, a királyi hatalmat, mint az ő megbízatásukat felfogva, ellenőrzésüknek alávetve a közösségek viszonylagos függetlenségével a társadalmi rend alapját biztosította. Ezt a nevezhetjük a beavatottak kormányformájának. Szegletköve az értelem istenének Ozirisznek neve alatt ismert tudományok szintézise volt. Szimbóluma és egyben matematikai jegye: a nagy piramis.
A fáraó, ki beavatott nevét a templomban nyerte, aki papi és királyi művészetét trónján fejtette ki, egészen más személyiség volt, mint az asszíriai despota, akinek önkényes hatalma bűnökön és vérrontásokon nyugodott. A fáraó a megkoronázott beavatott volt, vagy legalábbis tanítványa és eszköze a beavatottaknak. Szemben a zsarnokivá lett Ázsiával és az anarchisztikus Európával, évszázadokon voltak a fáraók a kos törvényeinek – melynek akkor az igazságos jogokat és nemzetközi döntő bíráskodást képviselték – védelmezői.
Krisztus előtt 2200-zal Egyiptom a legsúlyosabb válságon ment át, amit nép csak átélhet. Egy idegen hatalom betörésének és általa félig-meddig leigázásának a megpróbáltatását. A föníciai betörés következménye volt Ázsiában a nagy vallási szakadás, amelyik a néptömegeket templomokban elhintett ellentétekkel felkorbácsoltak. A deltán és Közép-Egyiptomon áthömpölygött a betörök áradata a Hixoszoknak nevezett pásztorkirályok vezetésével. Romlott civilizációt, a jóni elpuhulást, Ázsia fényűzését, a háremek erkölcsét, nyers bálványkultuszt hoztak magukkal a skizmatikus királyok. Kétséges lett Egyiptom nemzeti léte, veszélybe került intellektualitása, és bizonytalanná vált világmissziója.
De volt életadó lelke: a beavatottak szervezett testülete, Hermész és Ámon-Rá ősi tudományának őrzői. Mit tett ez a lélek?
Visszavonult szentélyeinek mélyére, saját bensejébe, hogy jobban ellenállhasson az ellenségnek. A papság látszólag meghajolt a betolakodók előtt, és elismerte a bitorlókat, kik a bika törvényét Ápisz borjú-kultuszát hozták. De a két tanács a templom rejtekében, mint szent hagyatékot őrizte tudományukat, hagyományaikat, az ősi tiszta vallás és vele együtt a nemzeti dinasztia helyreállításának reményét. Ebben az időben történt, hogy a papság elterjesztette a nép között az Ízisz és az Ozirisz-mondát, utóbbinak feldarabolását és fia, Hórusz által való feltámasztását, aki a Nílus által sodort szétszórt tagjait megtalálta. Nyilvános szertartások pompájával hatottak a nép képzeletére. Táplálták a régi vallás iránti szeretetét, bemutatva az istennő szerencsétlenségét – égi hitvesének elvesztése fölött érzett fájdalmát –, és fiába, az isteni közvetítőbe vetett reményét. De ugyanekkor a beavatottak szükségesnek látták háromszoros fátyollal borítani, megközelíthetetlenné tenni az ezoterikus igazságot.
Az Ízisz és Ozirisz elterjedésével párhuzamosan folyik a benső és tudományos szervezése a kis és nagy misztériumoknak. Szinte áthághatatlan korlátokkal és elrettentő veszélyekkel vették körül azokat. Bevezettek erkölcsi vizsgákat, megkövetelték a hallgatás esküjét, és a misztériumból a legcsekélyebbet sem volt szabad elárulni; az áruló beavatotton kérlelhetetlenül végrehajtották a halálbüntetést. Hála ennek a szigorú szervezetnek, az egyiptomi beavatás nemcsak menedéke lett az ezoterikus tanításoknak, hanem menstvára egy eljövendő nemzeti feltámadásnak és iskolája a jövendő vallásoknak.
Mialatt a megkoronázott bitorlók Memphisben uralkodtak, Théba csendes előkészítette az ország újraszületését. Az ő templomában, a napbárkában lépett elő Amon, Egyiptom megmentője, ki a Hixoszokat évszázadig tartó uralom után elűzte, az egyiptomi tudomány és Ozirisz férfi kultuszát jogaiba ismét visszahelyezte. Az idegen zsarnokság alatt így mentették meg a misztériumok az emberiség javára Egyiptom lelkét. Mert tanításainak hatása, beavatásának hatalma olyan volt akkor, hogy azokban erkölcsi erejének legjavát és legmagasabb szellemi tekintélyét őrizte meg.
Az egyiptomi beavatás az embernek egészségesebb és ugyanakkor emelkedettebb felfogásán épült, mint a miénk. Mi különválasztottuk a test, a lélek és szellem nevelését. A mi fizikai és természettudományunk önmagában igen fejlett, de nem számol a lélek törvényével és a világegyetemben való kiterjedésével. A mi vallásunk nem elégíti ki az értelem igényét, a mi orvostudományunk nem akar tudni lélekről és szellemről. A mai ember keresi az élvezetet boldogság nélkül, a boldogságot tudás nélkül és a tudást bölcsesség nélkül.
Az antik világ nem fogadja el, hogy ezek az adottságok elválaszthatók lennének. Minden területen számításba vette az ember hármas természetét. A beavatás az egész emberi lényt fokozatosan vitte a szellem szédítő csúcsai felé, ahonnan az életet uralni lehet.
"Hogy az uralmat elérjük, az ember egész testi, erkölcsi és intellektuális lényének teljes átalakulására van szükségünk" – mondták az akkori bölcsek. "Ez az átalakulás azonban csak az akarat, az intuíció és az értelem egyidejű gyakorlása által érhető el. Tökéletes összhangjuk által az ember a maga képességeit határtalan lehetőségekig tudja kitágítani. A lélekben alvó érzékek vannak, a beavatás felébreszti őket. Elmélyült tanulmányok, állandó gyakorlat által az ember tudatos kapcsolatba kerülhet az univerzum rejtett erőivel. Csodálatos akaraterővel közvetlen szellemi látásához juthat, utat nyithat magának a túlsó partra, és képessé válhat az ott-tájékozódásra. Csak ekkor mondhatjuk el, hogy legyőzte sorsát, és már itt elnyerte isteni szabadságát. Csak akkor lehet a beavatott beavató, próféta és teurg vagyis látó és lelkek formálója. Mert csak az, aki ura önmagának, uralhat másokat, csak aki szabad, az tud megszabadítani."
Így gondolkodtak a régi bölcsek. A legnagyobbak közöttük így éltek és cselekedtek. A valódi beavatás tehát sokkal több volt üres álomnál és sokkal több egyszerű tudományos oktatásnál, a léleknek önmaga által való újjáteremtése, felsőbb síkon való kibomlása és az isteni világban való kivirágzása volt.
Térjünk vissza korunk előtt 1300-ig, a Ramsesek idejéig, Mózes és Orpheusz koráig, és próbáljunk behatolni az egyiptomi beavatás lényegébe. A szobrokkal borított oszlopok, Hermész könyvei, a zsidó és görög hagyományok lehetővé teszik számunkra, hogy emelkedő fázisait felelevenítse, legmagasabb kinyilatkoztatásairól képet alkossunk.



III. Ízisz. A beavatás. A próbák


Az egyiptomi civilizáció Ramses idejében dicsőségének teljében tündöklött. A XX. dinasztia fáraó tanítványai és a szentélyek zászlóvivői, mint valóságos hősök tartották fenn a harcot a babiloniak ellen. Az egyiptomi íjászok Afrika közepéig kergették a líbiaiakat, a botonokat, a núbiaiakat.
Négyszáz vitorlásból álló flotta üldözte a szövetséges skizmatikusokat egészen az Indus torkolatáig. Hogy Asszíria és szövetségesei támadásának jobban ellenállhasson, a Ramsesek stratégiai utakat vontak egészen a Libánonig, és védőművek láncolatát építették fel Magedo és Karkemis között. Végtelen karavánok áradtak a pusztaságon át – Radashiectől Elefantináig. Szakadatlanul folytak az építkezések, és három kontinens munkásait foglalkoztatták. Helyreállították a karnaki hypostyle termet, melynek minden pillére a Vendome oszlopok magasságát éri el. Abydos temploma, a képzőművészet csodáival, a királyok völgye nagyszerű emlékművekkel gazdagodott. Építkeztek Bubastonban, Luksorban és Speos-Ipsambulban. Thébában győzelmi oszlop emlékezett Kádes bevételére. Ugyanott emelkedett a Ramasseum, körülvéve obeliszkek, szobrok, óriás monolitok erdejével. E lázas tevékenység, e kápráztató élet közepében nem is egy – a misztériumokra vágyakozó – Kis-Ázsia távoli partjairól vagy Trácia hegyeiről érkező idegen kötött ki Egyiptomban, templomai hírének vonzására.
Memphisben elámult a meglepetéstől. Emlékművek, színjátékok, nyilvános ünnepségek, minden a jólétnek és nagyságnak a benyomását keltette. A királyszentelés szertartása után – amit a szentély rejtekében végeztek – látta a királyt a nép előtt kilépni a templomból és emelvényre szállni, melyet törzskarának tizenkét legyezőhordozó tisztje emelt. Előtte tizenkét lévita aranyhímzésű párnán a királyi méltóság jelvényeit tartotta, a kosfejű bírói jogart, a kardot, az íjat és fegyverek tömegét. Mögötte jöttek a királyi ház tagjai, a papság főiskolái, követve a nagy és kis misztériumok beavatottai által.
A főpap fehér tiarát hordott, és mellvédje szimbolikus kövek tüzétől csillogott. A korona érdemrendjeinek birtokosai – a bárány, a kos, az oroszlán, a liliom és méh – csodálatosan kidolgozott, tömör láncokon függő rendjeleit viselték. A menetet jelképeikkel és kifeszített zászlóikkal a testületek zárták be.
Éjszaka mesterséges tavakon, csodálatosan díszített bárkát úsztattak az udvari zenekarokkal, melyek között hagyományos tartásukkal a teorba-táncosnők és színésznők helyezkedtek el.
De nem ez a lenyűgöző pompa volt az, amit az idegen keresett. Tudásszomja, a vágy a dolgok titkaiba behatolni, hozta ily messziről ide. Úgy mondták neki, hogy Egyiptom szentélyeiben mágusok és hierophantok élnek, kik birtokában vannak az isteni tudománynak. ő is be akar hatolni az istenek titkaiba. Népének egyik papjától hallott a Halottak Könyvéről, a titokzatos tekercsről, amit útmutatóként helyeznek a múmia feje alá, és amelyik szimbolikus formában beszéli el Ámon-Rá papjai szerint a lélek síron túli utazását.
Mohó kíváncsisággal és bizonyos kétellyel vegyült benső remegéssel követte a lélek hosszú útját, túl az életen, bűnhődését egy izzó régióban, sziderikus burkának tisztulását, találkozását egy bárkában ülő rossz kormányossal, ki elfordítja fejét és a jó kormányossal, aki az emberre néz. Megjelenését a negyvenkét földi bíró előtt, igazolását Thot előtt, végül belépését és megdicsőülését Ozirisz fényében.
E könyv hatalmáról és arról a teljes forradalomról, amit az egyiptomi beavatás néha a szellemekben előidézett, képet alkothatunk magunknak a Halottak Könyvének ezen soraiból.
„Ezt a fejezetet két írással alabástrom lemezen Menkara király idejében Thot (Hermész) istennek lábainál Hastateph herceg találta, mikor úton volt, hogy megtekintse a templomot. A követ a királyi templomba vitte. Ó, nagy titok! Mikor elolvasta ezt a tiszta és szent fejezetet, többé nem látott mást, nem hallott mást, nem közeledett többé asszonyhoz, és nem evett többé húst, sem halat."
Mi volt hát az igazság ezekben az izgató elbeszélésekben, ezeken a szent képeken, melyek mögött a síron túli élet borzalmas misztériuma villogott?
– Ízisz és Ozirisz a megmondhatója! – mondották neki.
De kik voltak azok az istenek, kikről csak szájra helyezett ujjal beszéltek? Hogy ezt megtudja, az idegen Théba és Memphis nagy templomának kapuján kopogtatott.
Szolgák vezették egy benső udvar kapuja alá, melynek hatalmas oszlopai mint óriás lótuszvirágok, erejükkel és tisztaságukkal a napbárkát, Ozirisz templomát tartották. A hierophant közeledett az újonnan érkezetthez. Vonásainak méltósága, arcának nyugalma, fekete szemének áthatolhatatlan, de benső fénytől sugárzó misztériumában volt valami, ami a felvételre jelentkezőt már nyugtalanította. Ez a tekintet fúróként hatolt át rajta. Az idegen olyan férfiúval érezte szemben magát, aki előtt lehetetlen lett volna bármit is eltitkolnia.
Ozirisz papja kikérdezte az újonnan érkezettet szülővárosa, családja és a templom felől, ahol az oktatásokat kapta. Ha ez alatt a rövid beható vizsga alatt a misztériumokra érdemtelennek találtatott, néma, de visszavonhatatlan mozdulattal ajtót mutattak neki. De ha a hierophant a jelöltben őszinte vágyat érzett az igazság után, felszólította, hogy kövesse.
Kapukon és benső udvarokon át – majd szabad ég alatt – oszlopokkal és szfinxekkel szegélyezett – sziklában vájt úton – a földalatti kriptába bejáratául szolgáló, kicsiny templomhoz érkeztek. Ajtaját Ízisz életnagyságú szobra rejtette.
Az istennő ülve, elmélkedő és áhítatos tartással bezárt könyvet tartott térdein. Arca el volt fátyo-lozva. A szobor alján ezt olvashatták:
„Halandó fátyolomat soha meg nem emelte."
– Itt a rejtett szentély ajtaja – mondotta a hierophant. – Tekints erre a két oszlopra! A piros jelenti a szellem felemelkedését Ozirisz világosságába, a fekete az anyagban való fogságot jelenti, és ez a bukás mehet egészen a megsemmisülésig. Aki a mi tudományunkkal és a mi tanításunkkal kapcsolatba kerül, kockára teszi az életét. őrület vagy halál vár itt gyöngére vagy a gonoszra. Csak az erősek és jók találják meg benne az életet és a halhatatlanságot. Sok elővigyázatlan lépett már át ezen az ajtón, és nem került élve vissza. Olyan mélység ez, honnan csak a bátrak térhetnek vissza a napfényre. Így gondold meg jól, mit teszel, a veszélyeket, amelyeken át kell haladnod, és ha bátorságod nem elegendő az összes próbákhoz, úgy mondja le a vállalkozásról. Mert ha ez az ajtó egyszer becsukódott mögötted, többé nem léphetsz vissza.
Ha az idegen kitartott elhatározása mellett, akkor a hierophant visszavezette a külső udvarba, és a templomszolgák gondjaira bízta, kikkel egy hetet kellett eltöltenie a legnagyszerűbb munkákra kényszerítve, himnuszokat hallgatva és mosakodásokat végezve a teljes hallgatás terhe mellett.
Mikor a próbák estéje elérkezett, két neokor, vagy segédlelkész a misztériumok jelöltjét a rejtett szentély kapujához vezette. Egy látszólag kijárat nélküli, sötét előtérbe léptek. E borzadályt keltő teremnek mindkét oldalán a fáklyák fényénél egy sor embertestű, oroszlán; bika; rablómadárfejű szobrot látott az idegen, melyek útján látszólag rá vigyorogtak. E vészjósló teremnek a végén, melyen szó nélkül haladtak keresztül, egy múmiával és egy emberi csontvázzal találták szemben magukat. A két segédlelkész hangtalan mozdulattal a falban vele szemben lévő nyílásra mutatott. Ez egy olyan alacsony folyosónak volt a bejárata, hová csak kúszva lehetett bejutni.
– Még visszatérhetsz – mondta az egyik segédlelkész. – A szentély kapuja még nincs bezárva. Ha nem fordulsz vissza, úgy itt kell folytatnod utadat, mert többé nincs visszatérés.
– Maradok – felelte az újonc minden bátorságát összeszedve.
Kicsiny, égő lámpát adtak kezébe. A két kísérő visszafordult, és a szentély ajtaját hangosan becsapták. Nem lehetett tovább habozni, be kellett az átjáróba lépni. Lámpával a kezében, térdein alig hogy becsúszott, mintha földből jött volna, hangot hallott:
„Itt pusztulnak a balgák, kik tudományra és hatalomra áhítoznak."
Hála a csodálatos akusztikai hatásnak, időközönként hétszer verte vissza a visszhang e szavakat. Ennek ellenére tovább kellett haladni, az átjáró szélesebb lett, de egyre meredekebb lejtőbe hajlott. Végül az elszánt utazó egy lyukba torkolló, tölcsérben eltűnő vaslétrával találta szemben magát. A novícius rámerészkedett, s a létra utolsó fokán riadt tekintete borzalmas kútba merült. Remegő kezében a görcsösen szorongatott, szegényes naftalámpa bizonytalan fénye feneketlen sötétségbe vetült.
Mitévő legyen? A visszatérés fölötte lehetetlen, alatta zuhanás a fekete, a borzalmas éjszakába. Szorongatottságában balja felől egy rést pillantott meg. Egyik kezével a létrába kapaszkodva, a másikkal lámpáját kinyújtva, lépcsőfokokat látott.
– Lépcső!
Ez volt az üdvösség. Rávetette magát. Lépkedett. Kimenekült az örvényből. A sziklát átfúró lépcső csavarmenetben emelkedett. Végül egy tágas, nagy kariatidákon nyugvó, erkélyre vezető bronzrács előtt találta magát a jelölt. A közök falain két sor szimbolikus falfestmény volt látható, mindegyik oldalon tizenegy, enyhén megvilágítva a szép kariatidák kezében lévő kristálylámpa által.
Egy mágus, akit Pastophórnak (a szent szimbólumok őrzőjének) neveznek, kinyitotta a rácsot a novícius előtt, és jóakaratú mosollyal fogadta. Szerencsét kívánt az első próbák sikeres elvégzéséhez, azután átvezette az erkélyre, és elmagyarázta a szent festmények jelentését.
Mindegyik kép alatt egy betű és egy szám állott. A huszonkét szimbólum az első huszonkét titkot ábrázolta, és a titkos tudomány ábécéjét képezte. Vagyis az abszolút princípiumokat, az egyetemes kulcsokat, melyek akarattal alkalmazva minden bölcsesség és hatalom forrásává lesznek. Ezek a princípiumok megmaradtak emlékezetében a szent nyelv betűinek és a betűkkel kapcsolódó számoknak az egybehangzása által. Ezen a nyelven minden betű és szám egy-egy hármas törvényt fejez ki, lévén visszhangja az isteni, az intellektuális és a fizikai világban.
Ahogy az ujj, mikor a líra egy húrját megérinti, a hangsor egy hangját csendíti, de az összhangzók mind vele együtt rezegnek, így a szellem – ha tekintetbe veszi egy számnak minden képességét – a hang, mikor egy betűt jelentőségének tudatában kimond, hatalmat idéz meg, amelyiknek mindhárom világban visszhangja van.
Így az „A" betű, aminek az egyes szám felel meg, az isteni világban az abszolút Lényt jelenti, kiből az összes lények kiáradnak, az intellektuális világban egységet, a számok eredetét és szintézisét, a fizikai világban az embert, a relatív lények csúcspontját, aki képességeinek kiterjesztésével a végtelenség koncentrikus szféráiba emelkedik. Az egyes arkánumot az egyiptomiaknál egy mágus ábrázolta fehér ruhában, kezében jogarral, aranykoronával homlokán. A fehér ruha jelentette a tisztaságot, a jogar az uralmat, az aranykorona az egyetemes világosságot.
A novícius távolállt attól, hogy mindezt a különöset és újszerűt megértse. De a szép képek előtt, melyek az istenek mozdulatlan komolyságával szemlélték őket, a Pastophor szavaira soha nem sejtett láthatárok nyíltak meg előtte.
Mindegyik mögött hirtelen, villanásszerűen felidézett gondolat – és képsorozatot látott. Az okok titkos láncolatán keresztül először ébredt fel benne a világ belső alkatának sejtelme. Így betűről-betűre, számról-számra a tanító elmagyarázta a tanítványnak a titkok értelmét, és elvezette őt Ízisz Uránián át Ozirisz kocsijáig, a lerombolt tornyon át a lángoló csillagig és végül a mágusok koronájáig.
– Most értsd meg jól – szólt a Pastophor –, mit jelent ez a korona. Minden akarat, amelyik Istennel egyesül, hogy az igazságot kijelentse, és az igazságot gyakorolja, már ebben az életben részesül a lények és a dolgok fölötti isteni hatalomban, a megváltott szellemek örök jutalmában.
A tanító beszéde a neophitát csodálkozással, félelemmel vegyes elragadtatással töltötte el. Ezek voltak a szentély első felcsillanásai, és a futólag megpillantott igazság, mint egy isteni visszaemlékezés hajnala derengett előtte.
De a próbáknak még nem volt vége. Utolsó szavainál a Pastophor felnyitott egy újabb hosszú és szűk bolthajtás alá vezető ajtót, melynek túlsó végén izzó kemence sustorgott.
– De hisz ez a halál! – mondta a novícius, és riadtan nézett vezetőjére.
– Fiam! – szólt a Pastophor. – A halál nem riasztja csak az éretlen lelkeket. Mint rózsamezőkön, úgy haladtam át valamikor ezeken a lángokon.
A mindentudás folyosójának rácsa becsukódott a jelölt mögött. Amint a tűz korlátjához közeledett, észrevette, hogy a tüzes kályha nem egyéb optikai csalódásnál, amit a rácsot keresztező gyantás fának enyhe foszforeszkálása idézett elő.
Egy középen kirajzolt út lehetővé tette, hogy gyorsan áthaladjon rajta. A tűzpróbát követte a vízpróba. A jelölt fekete, mozdulatlan víz fölött kényszerült áthaladni, a tűzkamrában mögötte kigyulladó naftafény mellett. Még mindig remegve, két segédlelkész egy sötét barlangba vezette, ahol a boltozaton függő bronzlámpa homályos fénye által megvilágított puha fekvőhelyen kívül más nem volt látható. Megtörölték, testét pompás olajokkal kenegették, finom vászonba öltöztették, és magára hagyták e szavakkal:
– Pihenj, és várd a hierophantot!
Az újonc kinyújtóztatta fáradságtól összetört tagjait az ágyon, az azt borító szőnyegeken. A különböző izgalmak után édes volt számára a pihenésnek ez a pillanata. Képzeletében ismét átvonultak a szent képek s mindazok a különös alakok, szfinxek, kariatidák, miket látott.
Miért, hogy egyike ezeknek a képeknek, mint hallucináció újra és újra felmerül benne? Makacsul, újra meg újra látta a tízes arkánumot, két oszlop között tengelyén kerékkel ábrázolva. Egyik oldaláról Hermanubisz emelkedik fel, a jó Géniusz, szépen, mint egy ifjú ephébe. A másikon Tiphon, a gonosz Géniusz zuhan fejjel lefelé a mélységbe. A kettő között a kerék csúcsán szfinx ül, karmaiban tartva kardját. Kéjes muzsikának bizonytalan zsongása, mintha a barlang mélyéről szállt volna fel, elmosta a képet. Könnyed és meghatározhatatlan, fájón elnyúló és tépő hangok voltak ezek. Majd fülét érces csengés csiklandozta, melybe hárfa remegése vegyült, izzó leheletként fuvolahangok és epedő sóhajok szálltak. Lázas álomba burkolva, az idegen behunyta szemeit.
Amikor kinyitotta, fekhelyétől néhány lépésnyire élettől duzzadó, pokoli csábító jelenséget látott. Egy núbiai asszony állt ott, mint a mylitai misztériumok papnője, áttetsző bíborfátyolba burkolva, nyakán amulettekből álló nyaklánccal, simogató tekintettel, bal kezében rózsakoszorús serleget tartva.
Az a núbiai típus volt, aki átható és részegítő érzékiségével, előreugró arccsontjával, nyitott orrcimpáival, nedves, piros gyümölcshöz hasonló, húsos ajkaival az asszonyi állat minden hatalmát ma-gába sűríti. Sötét szemei szikráztak a homályban.
A novícius talpra ugrott, és meglepetésében nem tudta remegjen-e vagy örvendezzen, és ösztönszerűen karjait a mellén összekulcsolta. De a rabszolganő lassú léptekkel felé közeledett, és szemeit lesütve halkan szólt:
– Félsz tőlem, szép idegen? Én hozom neked a győzők jutalmát, a fájdalmak feledését, az öröm serlegét.
A novícius habozott, ekkor a núbiai asszony, mintha fáradtság lepte volna meg, a fekhelyre ült, és a szomjazó láng könyörgő tekintetével átölelte az idegent.
Jaj neki, ha kihívni merészeli, ha szája fölé hajol, és ha elkábul a barna vállakból kiugró, kiáradó nehéz illatoktól. Ha egyszer is megérinti ezt a kezet, ha megnedvesíti ajkait ebben a serlegben, elveszett. Ha szenvedélyes ölelésben hullik az ágyra, az érzékek vad kielégülése után nyomasztó álomba meríti az ital, melyet megivott. Felébredve, aggódva egyedül találja magát. A lámpa halvány fényt vet rendetlen, feldúlt fekhelyére. Egy férfi áll előtte, a hierophant, és így szól:
– Az első vizsgákon győztél. A halált, a tüzet, a vizet már uraltad, de nem tudtál győzni önmagad fölött. Te, ki a szellem és tudás csúcsaira törekszel, az érzékek első megkísértésén elbuktál, és az anyag mélységébe zuhantál. Aki rabja érzékeinek, sötétségben él. Te a sötétséget a fény elé helyezted, maradj hát a sötétségben. Óvtalak a veszélyektől, melyeknek kiteszed magad. Életedet megmentetted, szabadságodat azonban elveszítetted. Halálbüntetés terhe mellett a templom szolgája maradsz. Ha azonban a jelölt a serleget felborította, és a csábítót visszautasította, akkor tizenkét fáklyahordozó segédlelkész vette körül, és Ízisz szentélyéhez vezette, ahol félkörbe sorakozott, fehérbe öltözött mágusok közössége várt reá. A fényesen kivilágított templom bensejében meglátta Ízisz ércből öntött óriás szobrát, rózsát a mellén, a hét sugár diadémjával koronázva. Fiát, Hóruszt tartotta karjaiban. A bíborba öltözött hierophant az istennő szobra előtt fogadta az újonnan érkezettet, és rettentő átkok között letétette vele a hallgatás és engedelmesség esküjét. Azután az egész gyülekezet nevében, mint testvért és eljövendő beavatottat köszöntötte. Mint istenek előtt, úgy állt Ízisz tanítványa ezek előtt a szentséges mesterek előtt. Túlnőve önmagán, most először lépett az igazság szférájába.



IV. Ozirisz


De még csak a küszöbére engedte. Mert most következtek a tanulmányok és a tanítványság évei.
Mielőtt Ízisz-Urániához fölemelkedhetett, meg kellett ismernie a földi Íziszt, tanulmányoznia kellett a fizikai és származástani tudományokat. Ideje megoszlott a cellájában való elmélkedés, a csarnokokban és a város nagyságú templom udvarain, a hieroglifák tanulmányozása és a tanítóval eltöltött órák között.
Megtanulta az ásványok és növények tudományát, az emberek és népek történetét, az orvostudományt, az építészetet és a szent zenét. A hosszú tanulmányi idő alatt nemcsak megismernie, hanem megvalósulnia is kellett, lemondás által elérni az erőt.
A régi bölcsek hitték, hogy az ember csak akkor birtokolhatja az igazságot, ha a benső lényének egy részévé, a lélek természetes mozdulásává lesz.
De ebben a mély hasonulási műveletben magára hagyták a tanítványt. Tanítói semmiben sem segítették, és gyakran elcsodálkozott hűvösségük és közönyük felett. Figyelemmel őrködtek felette, hajlíthatatlan szabályoknak vetették alá, teljes engedelmességet követeltek tőle, de bizonyos határokon túl semmit sem nyilatkoztattak ki előtte. Aggodalmaskodásaira, kérdéseire ezt felelték:
– Várj és dolgozz!
Néha hirtelen lázadás, keserű megbánás, borzasztó gyanakvás fogta el.
… Vakmerő csalók vagy fekete mágusok rabszolgája lett, kik egy aljas cél érdekében legyűrik akaratát? Az igazság tovatűnt, az istenek elhagyták, egyedül volt, és foglya a templomnak. Szfinx alakjában jelent meg előtte az igazság, és ezt mondta:
„Én vagyok a kétely."
És a szárnyas állat az érzéketlen asszonyarccal és oroszlánkarmokkal elragadta a pusztaság forró homokjába, hogy ott széjjeltépje. De a rémképeket a nyugalom és isteni megérzések órái követték. Ekkor megértette a próbák szimbolikus értelmét, amiket a templomba belépéskor kellett átélnie. Mert óh, jaj, a sötét kút, hova majdnem belezuhant, kevésbé volt sötét, mint a kimeríthetetlen igazság mélye. A tűz, amelyen áthaladt, kevésbé rettentő, mint a testét még égető szenvedélyek. A fagyos és sötét víz, melyben meg kellett merítkeznie, kevésbé hideg, mint szellemét rossz órákon elborító fullasztó kétely.
A templom egyik termében két sorban ugyanazok a szent képek húzódtak, melyeknek jelentését a próbák éjszakáján a kriptában megmagyarázták, s a huszonkét arkánumot ábrázolták. Ezek az arkánumok, melyeket az okkult tudományok küszöbén megpillantani engedtek, tulajdonképpen oszlopai voltak a teológiának. Megértésükhöz azonban az egész beavatáson át kellett haladni. Azóta egyetlen mestere sem beszélt felőlük. De engedték, hogy ebben a teremben sétálgatva a jelek fölött meditáljon. Hosszú, magányos órákat töltött ott.
Ez alakok által, melyek oly tiszták, mint a világosság, oly komolyak, mint az örökkévalóság, a láthatatlan és megfoghatatlan igazság lassan beszűrődött az újonc szívébe. Ezeknek a hallgatag, névtelen istenségeknek néma társaságában, kiknek mindegyike egy-egy életszféra fölött látszott uralkodni, eddig ismeretlen dolgot kezdett észlelni. Először alászállást saját lényének mélyébe, aztán valami felszabadulásfélét a világtól, mely által egyszerre maga is, mintha a dolgok fölött lebegne. Néha megkérdezte a mágusok egyikét:
– Kapok-e egyszer engedélyt, hogy Ízisz rózsáját beleheljem és Ozirisz fényét meglássam?
A felelet ez volt:
– Az nem tőlünk függ. Az igazság nem adja oda magát. Vagy megtalálja az ember önmagában, vagy nem találja meg. Mi nem csinálhatunk adeptust belőled. Magadtól kell azzá lenned. A lótusz hosszú ideig növekszik a víz alatt, mielőtt kinyílna. Ne akard siettetni az égi virág növekedését. Ha el kell jönnie, el fog jönni a maga idejében. Dolgozz és imádkozz!
S a tanítvány szomorú örömmel ismét visszatért tanulmányaihoz, elmélkedéseihez. Élvezte ennek a magánynak komoly és szelíd báját, melyen a lények Lényének lehelete is átvonult. Így teltek hónapok és évek. Úgy érezte, hogy lassú átalakulás, teljes metamorfózis megy végbe benne.
A fiatalságában tomboló szenvedélyek, mint árnyak távolodtak, és a most körülvevő gondolatok, mint halhatatlan barátok mosolyognak reá. Pillanatokra érezte földi énjének megsemmisülését, és egy tisztább és éterikusabb énnek a megszületését. Ettől az érzéstől indíttatva megtörtént, hogy a lezárt szentély lépcsője előtt letérdelt. Többé nem volt benne lázongás, sem semmilyen kívánság, sem megbánás. Már nem volt csak lelkének teljes odaadása az isteneknek, önmaga teljes felajánlása az igazságnak. Így imádkozott:
– Ó, Ízisz! Minthogy lelkem nem más, mint a te szemeidnek egy könnycseppje, harmatozzon hát más lelkekre, hogy illatukat halálomban hozzád felszállni érezzem. Íme áldozatra készen vagyok.
Ezen néma imák egyike után, félig extázisban – mint egy földből kiemelkedő látomást – a tanítvány maga előtt látta a hierophantot, az alászálló nap meleg izzásának ragyogásában. Úgy látszott a mester olvassa tanítványa minden gondolatát, áthatol benső életének egész drámáján.
– Fiam, közeledik az óra, melyben az igazságot kinyilatkoztatják számodra, mert alászállva saját bensőd mélyébe és ott az isteni életet megtalálva, már voltak róla sejtelmeid. Be fogsz lépni a beavatottak nagy és kimondhatatlan közösségébe. Mert szíved tisztasága, az igazság iránti szereteted és lemondásra képesítő erőd szerint méltó vagy reá. De Ozirisz küszöbét senki sem lépi át anélkül, hogy halálon és feltámadáson át ne menne. Elkísérünk a kriptába. Ne félj, mert testvérünk vagy már.
Alkonyatkor Ozirisz papjai fáklyával kezükben szfinxeken nyugvó, négy oszlopra támaszkodó, alacsony kriptába vezették az új adeptust. Az egyik sarokban nyitott márvány szarkofág állott.
– Egyetlen ember sem térhet ki a halál elől, és minden élő lélek feltámadásra van rendelve – mondta a hierophant. – Az adeptus élve halad át a síron, hogy már ebben az életben belépjen Ozirisz világosságába. Feküdj hát ebbe a koporsóba, és várd a világosságot! Ezen az éjszakán áthaladsz a Borzalmak Kapuján, és elérd a Mesterré válás küszöbét.
Az adeptus befeküdt a nyitott szarkofágba, a hierophant áldón kinyújtotta fölé a kezét, és a beavatottak kísérete némán távozott a sírboltból. A földre helyezett kicsiny lámpa halvány fénye még megvilágította a négy szfinxet, melyek a kripta zömök oszlopait hordozták. Tompán és fátyolozottan mély hangú kórus válik hallhatóvá.
…Honnan jön ez a halotti ének?
Elhangzik, a lámpa még egyet lobban, azután kialszik. Az adeptus egyedül van a sötétségben, meglepi a sír hidege, tagjai megmerevednek. Fokozatosan áthalad a halál fájdalmas érzésein, és letargiába esik. Élete valószerűtlenül, egymást követő képekben pereg le előtte, és földi tudata egyre homályosabb lesz. De amilyen mértékben testét feloldódni érezte, felszabadul lényének éterikus, fluidikus része.
Extázisba jut.
Miféle ragyogó, távoli pont jelenik meg alig észrevehetően a sötétség fekete mélyén? Közeledik hozzá, növekszik, ötágú csillaggá lesz, melynek sugarai a szivárvány minden színében játszanak, és delejes fényáradatott öntenek a sötétségbe. Most nap, amelyik öt izzó középpontjának fehérségébe vonja.
A mesterek varázslata hívta elő ezt a víziót? Ez volna a láthatatlan, ami láthatóvá lesz? Előhírnöke az égi igazságnak, reménység és halhatatlanság lobogó csillaga lenne? Eltűnik. S helyén az éjszakában egy virágbimbó nyílik, anyagtalan, mégis érzékelhető és lélekteljes virág. Hiszen előtte bomlik ki, mint egy fehér rózsa, kibontja szirmait, látja remegni élő leveleit és pirosodni lángra lobbant kelyhét.
Ez lenne Ízisz virága? A bölcsesség misztikus rózsája, amelyik a szeretetet hordozza szívében? De máris oszlik, mint illatfelhő. S az elragadtatott úgy érzi, meleg, simogató lehelet lengi körül. Miután különböző, személyes alakot vett fel, ismét sűrűsödik a felhő, és emberi alakot ölt. Egy asszonyét, az okkult szentélyek Íziszét, csak ez fiatalabb, mosolygóbb, sugárzóbb. Spirálisan átlátszó fátyol fonja körül, melyen átcsillámlik teste. Kezében papirusztekercset tart. Szelíden közeledik, a sírjában fekvő beavatott fölé hajol, és így szól hozzá:
– A te láthatatlan testvéred vagyok, és vagyok a te isteni lelked, és ez a te életed könyve. Ez tartalmazza múlt életeid megtelt és eljövendő léteid még fehér lapjait. Egy napon valamennyit feltárom előtted. Már ismersz engem. Hívj, és jönni fogok.
Míg beszél, a gyöngédség sugara világít szemeiben. „Ó, jelenléte egy angyali másodlénynek, kimondhatatlan isteni ígéret, csodálatos egyesülés az érzékelhetetlen túlvilágon." De minden eltűnik, a látomás elmosódik. Egy szörnyű tépés, és az adeptus testébe, mintegy hullába lökve érzi önmagát. Ismét visszatért a tudatos letargia állapotába. Vasgyűrűk szorítják tagjait, borzasztó súly nehezedik koponyájára, felébred és mágusok kíséretében előtte áll a hierophant.
Körülveszik, erősítő italt nyújtanak neki. Feláll.
Íme feltámadtál – mondja a próféta. – Jöjj velünk a beavatottak szeretetlakomájának ünnepére, és beszéld el nekünk utazásodat Ozirisz világosságába. Mert mostantól fogva közülünk való vagy.
Az egyiptomi éjszaka langyos szépségében mi is kövessük most a beavatottat és a hieropantot a templom csillagvizsgálójába. A nagy kinyilatkoztatást itt adta át a templom feje az új adeptusnak, elbeszélve neki Hermész vízióját. Ez a látomás nem volt papiruszra írva. Egyedül a próféta által ismert szimbolikus jegyekben, a titkos kripta oszlopaira volt feljegyezve. Jelentését főpapról főpapra, szóban adták tovább.
– Jól figyelj! – szólt a hierophant. – Ez a látomás tartalmazza a világ örök történetét és a dolgok körforgását.



V. Hermész látomása


Egy napon, mikor a dolgok eredete fölött gondolkodott, álomba merült Hermész. Ólmos nehézség uralkodott el a testén, de amily mértékben ez megmerevedett, oly mértékben emelkedett szelleme a magasságokba. Akkor úgy tűnt neki, mintha egy végtelen, határozottan forma nélküli lény nevén szólítaná.
– Ki vagy? – kérdezte riadtan Hermész.
– Ozirisz vagyok, a korlátlan bölcsesség, és minden dolgot feltárhatok előtted. Mit kívánsz?
– Szemlélni a lények eredetét, ó, isteni Ozirisz, és megismerni Istent.
– Adassék hát meg neked!
Hermész nyomban úgy érezte, hogy ragyogó fény árasztja el. Átlátszó hullámaiban az összes lények elragadó formái vonultak el előtte. De hirtelen kígyózó formában ijesztő sötétség ereszkedett reá. Füsttel és zűrzavaros morajjal telt, nyirkos káoszba merült Hermész. S ekkor hang szállt fel a mélységből. A világosság sikolya volt. Legott légies tűz tört fel a nyirkos mélységből, és elérte az éteri magasságokat. Hermész vele emelkedett, és nemsokára az űrben találta magát. A mélység káosza kibogozódott. Csillagok kórusa áradt szét feje fölött, s a világosság hangja betöltötte a mindenséget.
– Megértetted-e, amit láttál? – kérdezte Ozirisz az álmában lebilincselt, ég és föld között lebegő Hermészt. – Nem – felelte Hermész.
– Értsd meg tehát! Épp az imént láttad, ami az egész örökkévalóságban történik. A fény, amit először láttál, az isteni bölcsesség, ami lehetőségében minden dolgot magában tartalmaz, és minden lény ősképét hordozza. A sötétség, amelybe később elmerültél, az anyagvilág, hol a föld emberei élnek. A tűz, melyet a mélyből láttál felszállni, az isteni Ige. Isten az Atya, az Ige a Fiú, az ő egységük az Élet.
– Mily csodálatos érzékek nyílnak meg bennem! – mondta Hermész. Már nem a test szemeivel látok, hanem a szellem látásával. Hogy történik ez?
– Gyermekem, ez azért van, mert benned az Ige – felelte Ozirisz. Ami benned lát, hall, cselekszik, az maga az Ige, a szent tűz, a teremtő Hang.
– Ha ez így van – szólt Hermész, engedd látnom a világok életét, a lelkek útját, hogy honnan jön az ember, és hová megy.
– Legyen kívánságod szerint!
Ismét kőnél nehezebbé vált Hermész, és mint meteor hullott a téren át. Végül egy hegy csúcsán találta magát. Éjszaka volt, a föld sötét és kopár, úgy érezte tagjai súlyosak, mintha vasból lennének.
– Nyisd fel szemeidet, és nézzed! – szólt Ozirisz.
Ekkor csodálatos színjátékot pillantott meg Hermész. A végtelen tér, a csillagos ég hét fénylő szférával ölelte körül. Egyetlen tekintettel fogta át Hermész a feje fölött emelkedő hét áttetsző, koncentrikus glóbuszhoz hasonló hét eget, melynek sziderikus középpontját ő foglalta el. Az utolsót a tejút övezte. Mindegyik szférában görgött egy bolygó, melyet különböző fényű, jegyű és formájú géniusz kísért. Mialatt Hermész szinte elkápráztatva szemlélte kibomló virágzásukat, felséges mozdulatukat, így szólt hozzá a Hang.
– Nézd, halld és értsd! Minden élet hét szféráját látod. Ezeken át megy végbe a lelkek bukása és felemelkedése. A hét géniusz a világosság szavának hét sugara. Mindegyik a Szellem egy-egy szférája, a lelkek életének egy-egy szakasza fölött uralkodik. Hozzád legközelebb a Hold géniusza áll nyugtalanító mosolyával, ezüstsarlóval koronázva. ő uralkodik születés és halál fölött. ő szabadítja ki testükből a lelkeket, és vonja sugarába őket. Fölötte a sápadt Merkúr mutatja az utat, az alá- és felszálló lelkeknek a tudományt tartalmazó kaduceusával. Még feljebb, a ragyogó Vénusz tartja a szeretet tükrét, melyben a lelkek hol elfeledik, hol újra felismerik önmagukat. Fölötte a Nap géniusza tartja az örök szépség győzedelmes fáklyáját. Még magasabban Mars forgatja az igazság kardját. Az ég kék szférájában trónolva Jupiter tartja az isteni tudás, a legfelsőbb hatalom jogarát. A világ határán, az állatöv jegyei alatt Szaturnusz hordozza az egyetemes bölcsesség glóbuszát.
– Látom a hét szférát, melyek magukban foglalják a látható és láthatatlan világokat – szólt Hermész. – Látom a világosság szavának, az egyetlen Istennek hét sugarát, mellyel áthatja és uralja azokat. De ó, én tanítóm, mily módon megy végbe az embernek vándorlása mind-e világokon?
– Látod-e a fénylő vetést, a tejút régióiból a hetedi szférába hullani? – kérdezte Ozirisz. – Lelkek csírái ezek. Mint könnyű gőzfelhők, élnek a Szaturnusz légkörében boldogan, gondtalanul, boldogságukról mit sem tudva. De szféráról szférára hullva, egyre sűrűbb burokba öltöznek. Minden testöltésben az őket körülvevő létfeltételeknek megfelelő, újabb testi érzékeket kapnak. Életerejük növekszik, de amilyen mértékben sűrűbb testbe lépnek, oly mértékben veszítik el égi származásuk emlékét. Így megy végbe az isteni Étertől származó lelkek bukása. Egyre jobban az anyag bilincseibe verve, egyre inkább megrészegedve az élettől, mint tűzeső hullanak kéjes remegéssel a Fájdalmak, a Szeretet, a Halál régióin át egészen földi fogságukig, hol te is sóhajtozol, mint a föld tűzközpontjának foglya, hol az isteni élet csak hiú álomnak tűnik számodra.
– Meghalhatnak a lelkek? – kérdezte Hermész.
– Igen, sokan elvesznek a végzetes ellenállásban – felelte Ozirisz hangja. – A lélek az ég leánya, és útja próbatétel. Ha az anyag iránt való féktelen szeretetében elveszti származása emlékét, a benne lévő isteni szikre, amelyik csillagánál fénylőbbé válhatott volna, mint élettelen atom tér vissza az éterrégióba és a lélek eloszlik a nyers elemek forgatagában.
Ozirisz e szavaira Hermész megremegett, mert körben süvöltő forgószél fekete felhővel vette körül. A hét szféra gőzfelhőben eltűnt. Furcsán kiáltozó emberi kísérteteket látott benne, kiket lények és állatok fantomjai, nyögések és kimondhatatlan káromlások között megragadva széjjeltéptek.
– Ez a javíthatatlanul aljas és gonosz lelkeknek a sorsa – mondta Ozirisz. – Kínjaik csak pusztulásukkal érnek véget, ami az öntudat teljes megsemmisülésében áll. De nézd csak, a gőzfelhő oszlik, s a hét szféra újra megjelenik a csillagos ég alatt. Nézd erről az oldalról! Látod ezt a sereg lelket, amint megkísérli felemelkedését a Hold-régióba? Egyeseket, mint madárcsapatot a forgószél, visszalöknek a földre. Mások erős szárnycsapásokkal elérik a magasabb szférát, amelyik a maga forgásába vonzza őket. Ha egyszer odaérnek, elnyerik ismét az isteni dolgok látását. De már nem elégszenek meg azzal, hogy a tudattalan boldogság álmában tükrözzék azokat. A szenvedésben kitisztult öntudat világosságával, a küzdelemben elnyert akarat energiájával itatják át magukat. Fénylőek lesznek, mert magukban hordozzák az istenit, és kisugározzák azt cselekedeteikben. Erősítsd meg tehát lelkedet, ó, Hermész, aggódó szellemed megnyugodhat e lelkek távoli röptét szemlélve, kik a hét szférába emelkednek, és ott, mint szikracsévék, szétszóródnak. Mert követheted őket te is, elég akarni, hogy fölemelkedjünk. Nézd, mint rajzanak és isteni karokat képeznek! Mindegyik a maga választotta géniusz körül helyezkedik el. A legszebbek a Nap-régióban élnek, a leghatalmasabbak a Szaturnuszig emelkednek. Egyesek egészen az Atyához jutnak, maguk is hatalmasak a hatalmasságok között. Mert ott, ahol minden megszűnik, kezdődik minden, ami örökkévaló, és a hét szféra együtt mondja:
"Bölcsesség, Szeretet, Igazság, Szépség, Ragyogás, Tudás, Halhatatlanság."
– Íme, ezt látta az ősi Hermész, és ezt adták át utódai nekünk – szólt a hierophant.
A bölcs szavai olyanok, mint a líra hét hangja, melyek a világegyetem számaival és törvényeivel együtt a teljes zenét tartalmazzák. Hermész látomása hasonlít a csillagos égbolthoz, melynek kimeríthetetlen mélye csillagképekkel van behintve. A gyermek számára csak aranyszögekkel kivert boltozat, a bölcsnek a határtalan tér, hol csodálatos ritmusukkal és ütemükkel világok keringenek. Ez a látomás tartalmazza az örök számokat, a megidéző jeleket és a mágikus kulcsokat. Mennél inkább tanulod megfigyelni és megérteni, annál inkább fogod határait tágulni látni. Mert a fejlődésnek ugyanaz a törvénye uralja az összes világokat.
S a templom prófétája megmagyarázta a szent szöveget. Elmagyarázta, hogy a Világosság Ige tanítása az istenséget statikus állapotában, tökéletes egyensúlyban ábrázolja. Rámutatott hármas természetére, mely egyidejűleg értelem, erő és anyag, szellem, lélek, test, világosság, ige és élet. A lényeg a megnyilvánulás és az állag három meghatározás, melyek kölcsönösen feltételezik egymást. Egységük alkotja legfőképpen az isteni és értelmi princípiumot, a hármas egység törvényét, amelyik a magasból le a mélységig uralja a teremtést. Miután tanítványát így a világmindenség eszmei középpontjába – a Lét teremtő forrásához – vezette, a mester kibontakoztatta térben és időben, sokszoros virágzásában. Mert a látomás második része dinamikus állapotában mutatta be az istenséget, vagyis tevékeny fejlődésben, más szóval bemutatta a látható és láthatatlan mindenséget, az élő eget. A hét bolygóhoz kapcsolt hét szféra hét princípiumot jelképezett, az anyag és a szellem hét különböző állapotát, hét különböző világot, melyek fejlődésében minden embernek és az egész emberiségnek át kell haladnia egy naprendszeren belül. A hét géniusz vagy a hét kozmogónikus Isten az összes szférák felsőbbrendű és irányító szellemeit jelentették, kik maguk is az elkerülhetetlen fejlődésből nőttek ki. Az antik beavatott számára minden nagy Isten szimbóluma és vezetője volt egy-egy szel-lemcsoportnak, amelyik az ő típusát tükrözte ezer és ezer változatban, és kik szféráikból az emberekre és a földi dolgokra hatást tudtak gyakorolni.
Hermész látomásának hét géniusza: a hét indiai Déva, a hét perzsa Amshaspad, a hét kaldeai nagy Angyal, a Kabbala hét Szefirotja, a keresztény apokalipszis hét Arkangyala. A világegyetemet átfogó nagy hetes nemcsak a szivárvány hét színében, a skála hét hangjában rezeg, hanem megnyilvánul az embernek lényege szerint hármas, fejlődése szerint hétszeres alkatában.
– Így a nagy arkánum küszöbéhez érkeztél – mondta végül a hierophant.

Tartalomhoz tartozó címkék: ezoterikus-irasok
Házhoz szállítás
Kövess minket!

Ügyfélszolgálat