Mi az ezotéria?

Mi az ezotéria?

           Bevezetés: Mi az ezotéria?

 

Az «ezotéria» egy fogalom, mely megosztja a nyilvánosságot. Az egyik oldalon az ezotéria hívei állnak, kik gyakran kritikátlanok, és tudatlanul a történelmi fejlődésvonal irányában mindent befogadnak, amit ezoterikus könyvjelzővel illetnek, így olykor szégyenkezve az ezotéria ellenfelei is alig érdeklődnek ennek a témának a történelmi dimenziói iránt. Tekintettel egy ilyen vitára sürgősen szükséges elkezdeni egyszer tisztázni az ezotéria kultúrtörténeti vázlatát, hogy voltaképpen mit is értünk alatta. Mert mi köze lehet, így kérdezhetnénk, a teafaolajnak az ezotériához? Vagy a Zen-meditációnak a menedzserhez? Vagy a medencealj tornának a nőkhöz? Vagy «Celestine jóslatának»? Vagy «egy útiránynak a csodákban»? Vagy a hindu víziókeresésnek a Feketeerdőben? – Minden megnevezett jelszó változó nehézségi pontokkal egy szilárd alkotórészt képez az ezoterikus szakkönyvkereskedések kínálatában, mégis alapjában véve kevés közösséggel az ezotériához .1

Az ezotéria fogalmának semmi köze sincs azon tulajdonságoknak, melyeket a médiák és a nyilvánosság alkalmaz, amit a tudományos kutatásokban vitatnak. Az utóbbi tíz-tizenöt évben kikristályosodott, a széles nyilvánosság által ismeretlenül, egy akadémiai kutatási vidékből, amely intenzíven foglalkozik az ezotériával. Emellett sok tudós hagyott korábbi fogalmazványt maga után, melyek az ezoterikust, egészen a görög esô ill. esôterikos («belső») jelentése értelme szerint rejtettként, titkosként és csak a beavatottak számára hozzáférhetőként jellemzik.2 Ehelyett próbáljuk meg az ezoterikust a világmagyarázat egy formájaként felfogni, ami a természetfilozófiában, a vallási és irodalmi hagyományokban kristályosodott ki. Távol esik tőle, amit némileg egzotikusnak, mellékesnek vagy homályosnak tekintünk, az ezotéria újabb kutatásai az európai vallás- és kultúrtörténet szerkezeti elemeként ábrázolják, melynek keletkezésénél, amit hagyományosan «mo­dernnek» nevezünk, nem a lényegtelen részesévé vált.

 

Néhány tudományos vélemény

 

Mindig is létezett az európai kereszténység hagyományhatárán belül és kívül, ami a vallásos szemlélet berendezkedettségétől eltér, és nem ritkán nyíltan ellenségesen állnak hozzá. Egy sor nevet lehetne megadni ebből a deviáns áramlatból: beszélhetünk «Platoni-hermetikus kereszténységről», «gnózisról» vagy «misztikáról» is, hogy annak a konkuráló keresztény és nem-keresztény világjelentésről vázlatos felfoghatóságát megérthessük. Mindezen leírások – talán az elsőt kivéve – egy keresztény-teológiai háttérből származnak, és a korai századokban arra szolgáltak, hogy az állítólagos haretikust és mellékest az elfogadott kereszténységből kihatárolják. Ezáltal a ténylegesen létező feszültséghatár és összefüggés erősen eltorzult és olyan benyomást nyerünk, mintha a «gnózisnak» kevés köze lenne a kereszténységhez, olyan kevés, mint a «hermetikus szaknak» az asztrológiához, alkímiához és a mágiához.

Az «ezotéria» fogalmának ezzel szemben egy sokkal rövidebb története van. A főnévi «ezotéria» – francia l’ésoterisme alakban – első alkalommal 1828-ban volt ismert, tehát egy időben a vallásos áramlat alternatívájaként a felvilágosodás és valláskritika tekintetében már a keresztény környezetéből váltotta ki.3 A tizenkilencedik és a huszadik század folyamán egy látásmódra rendezkedett be, mely ezoterikus hagyományvonal a kereszténység túloldalán helyezkedett el, mint egyfajta szubkultúra, mely a reneszánszban alakult ki, és az uralkodó egyháztól elhatárolódott, és üldöztetett.4 Az 1950-es évig ebben a tudósok olyan ezotéria kutatást végeztek, amely a misztikára és a gnózisra specializálódott, és ezt a vallási hagyományt összevetésként a zsidóság, a kereszténység és az iszlám írásos vallásával való összevetésként prezentálták (ez alatt Gershom Scholemet, Henry Corbint, és Mircca Eliadot, Martin Bubert és Carl Gustav Jungot is meg lehetne nevezni). Nem volt ritka, hogy ezek a kutatók maguk is részesei voltak a «világ varázstalanító» egyik felvilágosító mozgalmának.5

Az ezotéria kutatás egy döntő lökést kapott az 1960-as évben Frances A. Yates munkájával (1899-1981). Jóllehet tudósok, mint Paul Kristeller, Ernst Cassirer és Eugenio Garin már korábban utaltak arra, hogy a reneszánsz annyit emlegetett hermetizmusának egy sokszorosan alábecsült szerepet játszott az újkori tudomány és kultúra kialakításában. A legtöbb történész véleménye, kiknek a «babona» és az irracionalizmus vizsgálata nem térül meg, ezért helytelen. Mégis először Frances A. Yates sikerült a tudomány üstdobjának megütésével egy új csapásra vinnie. Giordano Bruno and the Hermetic Tradition könyvében (1964) és az ezt következő cikkében egyenesen nyársra húzta, és állította, hogy az újkori tudomány alapjában véve csak a reneszánsz hermetizmusával válhatott lehetségessé. Ez nem tűnt kevesebbnek egy kinyilatkoztatásnál: hirtelen egy elfeledett és teológusok elnyomott hagyomány vált láthatóvá, ami igazából a tudományos forradalom egy motorja volt, névszerint a «her­metikus hagyomány». Ez a tézis heves vitát lobbantott, és elkeseredett ellenállás bukkant fel, éppen a tudománytörténészeknél. Még ma is alig akad valaki, aki a «Yates-paradigmát» korlátlanul képes követni, így a munkáját mégis egy fontos kezdőgyújtásnak tekinthetünk a modern ezotériakutatáshoz.6

Az elkövetkezendő időkben tudósok egész sora, kik az ezotéria kutatásának szentelték magukat, és a szellemi sötétség és az okkultizmus sarkából hozták elő.7 időközben valóban beszélhetünk arról, hogy az ezotéria kutatásnak van egy orientált vallástudomány által ábrázolt elismert kultúrtörténeti ága.

 

Antoine Faivre és az ezotéria, mint «gondolatforma»   Határozott osztályrésze van Antoine Faivrnek az ezotéria kutatás tagozottságánál. Az 1980-as év óta intenzíven fejtegette a reneszánsz és az újkor vallástörténetével és kidolgozott egy ezoterikus értelmi modellt, ami több hagyományvonalat és tudományágat foglal össze szisztematikusan. Egyrészt ehhez tartozik az «okkul­t tudomány», az asztrológia, alkímia és a mágia, melynek gyökereit az ókorban kell keresni, ami mégis a tizenötödik század óta kulturálisan lett újrapozícionálva; ehhez jött az újplatoni és hermetikus gondolkodás, továbbá a Kabbala, ami ókori titkos tudásnak számít, és filozófiai szemlélettel van rögzítve. Annak a hagyományvonalnak az összefüggését már a korai újkorban felismerték, és a latin Philosophia perennis «örök filozófia» fogalmával illették. Ezzel a fogalommal van összekötve az igény, egy igazság nyomára akadni, mely öregebb minden történelmi vallásnál, és a különböző tudományágakban saját módján jut kifejezésre.

Faivre ezekből a hagyományokból egy szisztematikus vázlatot fejlesztett ki, ami az ezotéria egy gondolatformaként (fra. forme de pensée) jellemzi. Először 1992-ben előadott heurisztikus – azaz előzetes - definícióval illette az ezotéria négy központi komponensét, melyeket két továbbival egészített ki, mely jóllehet gyakran előfordul, mégsem «belsőként», tehát teljesként lehet jellemezni.8 Részleteiben a következő ismertetőjelekről van szó;

(1) A gondolat a megfelelőségben Faivre értelmében minden ezotéria alapszerkezetének tekinti, ugyanis az elfogadás, hogy a különböző síkok vagy az «osztályok» a valóság (növények, emberek, bolygók, ásványok stb.) ill. a látható és a láthatatlan az univerzum része a megfelelőség kötelékével vannak összekötve. Ezt a kapcsolatot nem kauzálisan, hanem jelképesen kell érteni, egészen a hermetikus tétel, az «amilyen fenn, olyan lent» értelmében. Az univerzum egy tükörszínházhoz hasonlít, melyben minden utalás máson található. A változások a valóság minden síkján megtörténnek. (2) Az élő természet eszméjét a Kozmosz komplexusként tartalmazza, lelkesített rendszeren, ami egy élő energiától folyik át. Ez a természetfilozófiai modell hat a reneszánsz úgynevezett Magia naturalisára szintúgy, mint a Kozmosz panteisztikus, monis­ztikus és holisztikus vázlatára, ami a középkortól napjainkig legszilárdabb alkotórésze európai vallástörténetnek. (3) Az imagináció és a meditáció (képzelőerő és közvetítés) arra mutat, hogy az ezotéria tudás megfelelőségéhez magas szimbolikus képzelőerőt követel, aminek éppen a gyakorlati mágikus munkánál van jelentősége. Ezenkívül a tudás spirituális befolyással (istenek, angyalok, mester vagy szellemlények) nyilvánul meg. Ezen a módon lehetséges lesz a «természet hieroglifáját» megfejteni. (4) A transzmutáció megtapasztalása végül párhuzamot állít a külső cselekmény és a belső élmény között; az alkímia analógiája az ezotéria arra megy ki, hogy az ember spirituális útján megtisztuljon, és egy belső metamorfózis valósuljon meg. Ez a metamorfózis történhet a felismerés és értelem metaforájába foglalva, ugyanis a magasabb vagy az abszolút tudás felismerésében, ami az embert teljessé változtatja.

Kövessük Faivre függelékét, így a négy alapvonás mellett még két további elemhez is hozzájuthatunk: (5) A konkordancia gyakorlatával azért kell fáradozni, hogy a közös nevezőjét vagy «eredetét» megtalálhassuk a különböző tanoknak, ami a különböző történelmi korszakokban csupán egy másik fényben mutatkozik. (6) Erőátvitel vagy initáció a mesterrel az ezotéria egy szociológiai eleme, mert a tant gyakran spirituális befolyással adják tovább, és a hívők átváltozása a beavatási rituáléval felettébb láthatóvá válik.

Egy ilyen taxonómia előnye abban áll, hogy az eltérő hagyományokat – a természetfilozófia, a her­metizmus, a gnózis, a mágia, az asztrológia és az alkímia alatt – most szisztematikusan összevetett vonatkozásban. Néha az azon hagyományok bajosan felfogható meghatározhatóságát is ideális jellegű ezotériafogalommal bizonyos mértékben tompul. Látható lesz a gondolkodásmód, ami az európai vallást és filozófiát legkésőbb a reneszánsz óta kapcsolta össze, és amivel az újkori szellemiségi történet egy szilárd komponenseként tekintünk rá. Ahelyett, ahogy az korábban szóra sem volt érdemes, ami ezoterikusan ellentétes megvilágítású, és a tudomány szembehelyezkedik vele, felismerték az újabb történelmi kutatások, gyarapítva a belső összefüggést az ezotéria, a tudomány és a felvilágosodás között.9

Az utóbbi tíz évben megmutatkozott, hogy e feltételek alatt «Faívre-paradigmával» nagyon kifizetődő analízishez juthatunk. Mindenesetre vannak kritikusok is, akik ennek a függeléknek a gyengéire felhívják a figyelmet, ami mindenekelőtt abban áll, hogy Faivre tipológiájában az újkori vallástörténelem egy egészen meghatározott részéből extrapolálta, és ezzel más aspektusokat az elejétől fogva kikalapált. Eredménye egy körzár, amire csak az ezotériánál lehet számítani, mielőtt a rendelkezés alapja lenne. Kézzelfogható: mivel Faivre a taxonómia általánosításához főként a reneszánsz hermetizmusán, a természetfilozófián, ami keresztényien átalakított Kabbalához és a protestáns teozófiához nyúl vissza, a területet az ezoteriá(kutatás)ból lett elhatárolva, ami egy összképhez voltaképpen döntő lenne; időbélileg ez az ókort illeti, a középkorit és mindenekelőtt a modernt, tartalmilag a zsidó és a muszlin ezotériát, modernnek a buddhizmus is, ami a huszadik század euró­pai ezotériáját is erősen befolyásolta. Ha eljutathatunk az (nyugati) ezotéria egy általános ábrázolásához, ami azt az időbeli és tartalmi aspektust tekintetbe veszi, akkor még egyszer bizonyítani kell a taxonómia használhatóságát. Ezért az ezotériáról egy másik látószögből írok. Ahogy azt már elmagyaráztam, emellett visszanyúlok az európai vallástörténelem modelljéhez, ami a vallási pluralizmus eszméjéből indul ki, egy eszme tehát, amit a kereszténység, a zsidóság és az Iszlám, de még a sokoldalú európai politeizmus is, az európai kultúra szilárd alkotórészeként fog fel. A történelmi ábrázolásban arra megy, ami az «ezoterikus vita» folytonosságát és a törését, áthelyeződését és változását konkrét történelmi kontextusba írja.10

 

Tartalomhoz tartozó címkék: ezoterikus-irasok
Házhoz szállítás
Kövess minket!

Ügyfélszolgálat