Termékek Menü

Margaret Alice Murray A boszorkányok Istene

Margaret Alice Murray  A boszorkányok Istene A tündérek ruháinak színe a festékanyagoknak volt köszönhető, amiket úgy állítottak elő és használtak fel, ahogy az még manapság is szokás vidéken. Az olyan nagy-britanniai növények száma, amelyekből a festékanyagok kivonhatóak, meglepően nagy. Ezek a növények a Brit-szigetek minden részén megtalálhatóak, a festékek pedig biztosítják a teljes színskálát.

A zuzmók igen finom színeket adnak, pirosat, sárgát és kéket. Ezenkívül más növényeket is felhasználnak már időtlen idők óta egészen a mai napig, festékanyagot nyerve ki a gyökereikből, kérgükből, leveleikből és gyümölcsükből. A festékanyagok keverésével mindenfajta szín és árnyalat létrehozható, de talán érdemes megemlíteni, hogy nem létezik olyan feljegyzés, miszerint a tündérek sárgát hordtak volna. Ruháik fő színe a kék, fekete, zöld és kevés piros volt. A zöld volt a legkedveltebb, valószínűleg azért, mert a tündérek eredetileg vadászok voltak, a zöld szín pedig segített nekik beolvadni a környezetükbe, így a préda nehezebben vette őket észre. Később, mikor ők lettek a vadászottak, a zöld ismét jó szolgálatot tett nekik az erdei és mocsári környezetben. Sok alkalommal kerülnek említésre fehér öltözékek. Ezek valószínűleg a napon kifehérített vászonanyagok voltak. Sok történet szól arról, hogy a tündérek kiterítették a vásznat a fűre, az anyag tiszta fehérsége pedig mindig elismerést váltott ki. Isobel Gowdie-t, a fent idézett beszámolója alapján, valósággal lenyűgözték a Tündérkirálynő fehér ruhadarabjai.

            Az alacsonyabb rangú tündérférfiak nadrágot és kabátot, a nők szoknyát és női mellényt viseltek. A legkarakterisztikusabb darab azonban, bármilyen rangról legyen is szó, a kalap, sapka, vagy csuklya volt. Ez olyan értékes volt a tündérek számára, hogy ha egy idegen kezébe került, hajlandóak voltak kockáztatni szabadságukat, vagy bármilyen összeget kifizetni azért, hogy visszaszerezzék. A sapka formája és színe a kerülettől függött. A felvidék nyugati részén a tündérek zöld, kúp alakú sapkái olyanok voltak, mint a gyerekek által készített rohamsisakok, valamint hasonlatosak voltak a svéd lappok által gyakran viseltekhez. Írországban a tündérférfi olyan volt „mint egy tíz, vagy tizenkét éves fiú, csak szélesebb és erősebb, kis szürke kabátban, ugyanolyan színű harisnyában, egy kis fekete régi gyapjúkalappal”. A Man-szigeten „a tündérek festetlen gyapjúba öltöztek, kis csúcsos piros kalappal”. Wales-ben a tündérférfiaknak „piros hármas-sapkájuk volt, a hölgyeknek könnyű, csodálatos fejdíszük, ami lobogott a szélben”. Felső-Bretagne tündérei olyan sapkát viseltek, ami olyan volt „akár egy korona, ami a viselője részének látszott”. Hildesheim-nál a helyi manó úgy öltözött, mint egy paraszt, de mivel állandó jelleggel csuklyát hordott Hedekin-nek, vagy Hutkin-nek nevezték. Még egy kelet-európai szláv történet is beszámol egy emberről, aki látott „két kis démont, amint egymás haját húzták. A rövid mellényük vágásából, a szoros hosszúnadrágjukból és a háromsarkú kalapjukból tudta, hogy a másvilág lakói voltak”.

            A magasabb rangú tündérek természetesen jobban öltözöttek voltak. A király és királynő, mikor felvonuláson vettek részt, gazdag ruhadarabokat, és mindig koronát viseltek. Kevésbé ünnepélyes alkalmakkor alattvalóikhoz hasonlóan öltözködtek, habár drágább anyagokba. Ha az uralkodói házban gazdasági probléma lépett fel, és a Tündérkirálynő rászánta magát, hogy zablisztet kérjen kölcsön egy kunyhó női lakójától, a leggazdagabb, arannyal díszített, zöld ruháit vette fel, valamint gyöngyökből álló kis fejéket viselt. Szolgájáról, aki visszaszolgáltatta a zablisztet, a feljegyzések egyszerűen azt írják, hogy zöldet viselt. Mindez Kirkcudbrightshire-ben történt.

            A rangos tündérhölgyek hosszú, lobogó ruhát viseltek, amik lágy sodrásokban értek a talajra. Ezek a köpenyek rendszerint fehérek voltak, néha zöldek, alkalmanként pedig skarlátpirosak. A hajukat a vállukra leengedve hordták, ami kiemelte a fiatal hölgyek szépségét, az idősebb nők hosszú szétszórt tündérfürtjeire azonban a „halandó” szemlélők minduntalan rémülettel utalnak. A tündérhölgyek fátyollal, vagy kámzsával fedték be a hajukat, valamint gyakran tettek fel egy kis arany fejéket. A tündérkirályok csatában, vagy ünnepélyes alkalmakkor arany, vagy ezüst páncélt viseltek. Hétköznapi ruházatuk zöldből és kalapból, vagy sapkából állt. Minden alkalommal zöld köpenyt viseltek, valószínűleg kendőszerűen elrendezve.

            Amikor a falusiak között akadt dolguk, a feljegyzések azt mutatják, hogy a tündérek a szomszédjaikhoz hasonlóan öltözködtek, valószínűleg azért, hogy elkerüljék a feltűnést és a felismerést. Bessie Dunlop (1576) sokáig nem tudta, hogy a „vaskos asszony”, aki meglátogatta, valójában Elfhame Királynője volt. Megszámlálhatatlan mennyiségű történet szól arról, hogy „halandók”, egy tündértelepülésre betoppanva, megismerkedtek néhány olyan tündérrel, akiket később felismertek a falusiak között. Az ilyesfajta felismerés mindig súlyos büntetéssel járt. A modern Írország tündérasszonyait úgy jellemzik, mint feketébe öltözött, elismerésre méltó háziasszonyokat; valamint, mivel lehetetlen megkülönböztetni ezeket a rémisztő látogatókat a hagyományos népektől, ajánlatos nem beinvitálni idegeneket a házba, vagy megvendégelni ismeretlen látogatókat házimunkák, mint például köpülés, idején, nehogy kiderüljön az idegenről, hogy egyike a jónépnek.

             Nem sokkal ugyan, de rendelkezünk ismeretanyaggal a tündérnép szerszámairól, és a háztartásukban használatos eszközeikről. rendelkeztek orsókkal, de sosem említenek fonógépet. Gyakorolták a szövést, a feljegyzésekben azonban nem szerepelnek szövőszékek. Háztartási célokra minden bizonnyal agyagot, nem pedig fémet használtak, mivel számos történetben szerepel, ahogy a tündérek fémedényeket vettek kölcsön, amiket aztán időben visszajuttattak, benne gyakran ajándékkal kölcsönbérként. Futólag érdemes megemlíteni, hogy a tündérek kínosan ügyeltek arra, hogy ígéreteiket betartsák, ezt komolyabban vették a „halandóknál”, akik gyakran becsapták őket. továbbá hálásak voltak a kedvességért, adósságaikat pénzért, vagy segítségért bőkezűen visszafizették. Northhumberland-ben a tündérek bizonyosan halandóak voltak, mivel meghaltak, és Brinkburn-ben nyugszanak eltemetve egy zöld bucka alatt.

            A tündérek jellegzetes fegyvere, az, ami még mindig magán viseli a nevüket, a kőből készült nyílhegy, vagy tündérnyíl. Ezek a nyílhegyek kovakövek voltak, és azokon a nyílt hangákon és alföldeken találhatóak, ahol a tündérnép élt. Ma már tudjuk, hogy bronzkoriak. Olyan aprók és vékonyak, hogy akár egy kicsi és könnyű íjból is kilőhették őket, olyanból, amit az őskori idők álarcos táncosa hord magánál. Az ilyesfajta könnyű fegyver nemigen volt alkalmas egy emberi ellenséggel, vagy egy vadállattal szemben, mivel a nyíl valószínűleg csupán felszíni sérüléseket volt képes okozni. A nyílhegyek használatának feljegyzett módszere, ami körülbelül annyira lehetett „hatékony”, mint a kis íj, a hüvelykujjal való pöccintés volt, úgy, ahogy a fiúk egy üveggolyót lőnek ki. Mégis, a tündérnyíl találata halállal, vagy legalábbis súlyos betegséggel, rendszerint bénulással, járt. Az egyetlen magyarázat a félelemre, amit ez a jelentéktelen kis fegyver keltett, az, hogy mérgezett lehetett. A hegye által okozott kis seb elegendő volt ahhoz, hogy a mérget a szervezetbe juttassa, emberek esetében a továbbiakról az ijedelem gondoskodott. A háziállatok ritkán pusztultak el a tündérfegyver miatt, ha megfelelő időn belül ellenanyaghoz jutottak, csak néhány napnyi betegség volt a hatás. Ha azonban nem törődtek velük, az állatok is kimúltak. A mérgezett nyilakról valójában megjegyzés is található: „A tündér nyilak mocsári nádból készültek, hegyük fehér kovakő volt, amit bürök főzetébe mártottak”. Nem kizárt, hogy a mérgezett dárdácskák használata az őskőkorból eredt. Valószínűleg ez egyike volt azoknak a módszereknek, melyek segítségével a primitív ember képes volt elpusztítani négylábú ellenségeit. A mezők és erdők mérgező növényeinek többsége gyakran halálos, ha főzetet készítenek belőlük, majd azt a szervezetbe juttatják egy seben keresztül. Néhány vadász megfelelő mennyiségű mérgezett nyíllal akár egy falka farkassal is felvehette a versenyt, mivel a méreg gyorsan hat. Még ma is megtalálható egy szemtanú beszámolója arról, hogy a tündérek még a tizenhetedik században is készítették és használták nyilaikat. 1662-ben Isobel Gowdie lejegyezte, hogy „A tündérnyíl hegyének esetében, az ördög a tulajdon kezeivel formálja meg őket, majd eljuttatja a tündérfiúknak, akik megfenik egy éles dologgal, például egy zsákvarró tűvel”. Isobel megtapasztalta, hogy a nyílhegynek a hüvelykujjával való kilövése gyakorlást igényelt, mert bár azt állította, hogy eltalált és megölt vele egy földművest, elhibázta Park földesurát, amikor rálőtt. A mérgezett nyilakat nem használhatták zsákmányállat elejtésére, mert a méreg a főzés ellenére is a szervezetben marad. A zsákmányt valószínűleg egyszerűen lerohanták a gyalogos vadászok, ahogy azt a beduinok ma is teszik a Közel-Keleten.

Tartalomhoz tartozó címkék: ezoterikus-irasok