Szimbólumok vándorlása
Szimbólumok vándorlása
A régi időkben a katonák, a tengerészek és az utazók soha nem hagyták el otthonukat anélkül, hogy magukkal ne vitték volna valamilyen formában szimbólumaikat és isteneiket, amelyeknek ismeretét így elterjesztették a világ szegleteiben, cserébe pedig a másokét vitték magukkal haza. Az ókori világra, annyira jellemző rabszolgaság szintén kedvezően hatott a szimbólumok vándorlására, hiszen a megszámlálhatatlan foglyot a háború és a kalózkodás következményeként a legtávolabbi területekről terelték össze anélkül, hogy megfosztották volna őket isteneik emlékétől, és vallásuktól. Végül pedig a pénzérmék is roppant távolságokat áthidalva terjesztették a nemzetek szimbólumait. A gall érmék csupán hamisítványai Philliposz vagy Sándor görög pénzeinek, és Skandinávia zavaros helyzetében is születtek olyan érmék, amik nagyjából Baktria pénzeit másolják.
Talán a babonákat leszámítva semmi sem olyan ragadós, mint a szimbólumok, ami még inkább igaz, ha együttesen jelennek meg, ahogyan általában az ókorban, amikor az átvett szimbólumot szinte mindig talizmánként értékelték. Még ma is vannak turisták, nemtől függetlenül, akik Nápolyból karkötőre vagy óraláncra akasztott koralltölcsérrel térnek haza. Vajon tényleg hiszik, hogy megvédi őket a gonoszság ellen ennek az ősi kaldeus szimbólumnak az itáliai maradványa? Sokuk számára bizonyosan nem egyéb, mint helyi érdekesség, csecsebecse, szuvenír, néhányan azonban – ha tudatlanul is – nápolyi babona hatása alá kerülnek. Ha nem használ, nem is árt, mondják, mint azok a szerencsejátékosok, akiket a kabaláik miatt cukkolnak.
Olyan álláspont ez, ami szinte egyetemesen fordul elő a politeista népeknél, akik hiszik, hogy a sajátjaik mellett nyugodtan hódolhatnak idegen, sőt ismeretlen isteneknek is, hiszen nem tudhatják, kire lesz közülük szükségük egyszer. Ezrével találtak egyiptomi szkarabeuszokat Mezopotámiától Szardíniáig mindenhol, ahová a fáraó seregei vagy a föníciai hajók eljutottak. Ugyanezeken a területeken helyi, az egyiptomit utánzó szkarabeuszokra is bukkantak, amik változó pontossággal másolták a Nílus völgyének faragói által az amulettek lapos oldalára oly gazdagon vésett szimbólumokat. Ehhez hasonlóan – jóval a pénzérmék elterjedése előtt – a görög és etruriai edények, ékszerek és szobrok is istenekkel és szimbolikus alakokkal látták el Közép- és Nyugat-Európát.
Vannak-e vajon olyan jelek, amik lehetővé teszik számunkra, hogy eldöntsük, az azonos szimbólumok egymástól függetlenül jöttek-e létre vagy ugyanabból a forrásból származnak?
A bizonyos formák bonyolultsága és rendkívülisége ez utóbbit látszik igazolni.
Feltételezhetjük, hogy az emberfeletti lények erejét és tevékenységét szimbolizálni vágyó egyiptomiak, aztékok, hinduk és kínaiak külön-külön döntöttek úgy, hogy több pár karral és lábbal, vagy akár több fejjel ábrázolják természetfeletti lényeiket. De vajon tartható-e ez az egymástól független eredetre vonatkozó feltételezés, ha például mind Lücia régi érméin, mind a Man-sziget feudális címerein a triscèle-vel vagy triquetra-val egyező alakot láthatunk: combnál összekapcsolódó, egy központból kiinduló három lábat?
