Ön itt jár: > >

Beavatás

Beavatás

          Rudolf Steiner: Tudás és beavatás

 

    A tisztánlátás, mely a beavatás modern tudományának alapja, mindig is létezett. Az elmúlt korokban a tisztánlátás elemi erőként éledt fel az emberekben, s akik a beavatás útján alacsonyabb szintet elért emberek fejlődése alapvetően a magasabb szintet elért emberek fennhatósága alatt állt.  A ma élő emberek lelkének szükségleteit kielégítsük, nem alapozhatunk a hatalomra; ellentmondásba kerülne azzal a fejlődési szinttel, melyet elértünk.

    Korunkban, ezek a módszerek, miként a külső tudományokban, teljes mértékben az egyéniség és a személyiség folyamatos és teljes irányítása alatt állnak; úgy a lélek világában is felügyelni kell a beavatásra váró ember minden lépését és teljes fejlődését. Ezért, amikor a beavatás modern tudományával kapcsolatban egzakt tisztánlátásról beszélünk, az ,egzakt’ szót ugyanabban az értelemben alkalmazzuk, mint azt a tudománnyal kapcsolatban is használjuk. A beavatás modern tudománya révén bepillantást nyertünk a kozmosz és a mindenség működésébe. Ez a bepillantás semmiképpen sem valami olyasféle dolog, melyet ha megvizsgálunk, nem pusztán elméletként vagy elvont fogalomként él a lelkünkben, hanem egy élő szellemi erővé válik, mely teljesen átjárja minden erőnket és képességünket, ha engedjük, hogy hasson bennünk. Így az antropozófiai szellemi mozgalom az élet minden területén, különösen a művészi élet terén vált hatékonnyá. Sok országban szerzett barátainak és tagjainak segítsége és önfeláldozása révén, a mozgalom fel tudta építeni dornachi központját, a Goetheanumot a Svájcban, Bázel közelében (Steiner az első Goetheanumra utal, mely 1922. december 31-én tűz pusztította el. A mai Goetheanum újraépült az antropozófiai tudomány független iskolájaként. Az épület minden formájában ugyanazt a mély szellemi valóságot fejezi ki, mint amely a tudomány elképzeléseiről és gondolatairól elmondottak és leírtak révén nyilatkozik meg.

    Ha korunk más szellemi mozgalma központot kívánt volna építeni, azzal bízott volna meg egy építészt, hogy antik, reneszánsz vagy gótikus vonalakkal vagy egyéb uralkodó stílusban tervezze meg az épületet. Ezt az antropozófiai mozgalom, belső természetéből fakadóan nem tehette meg. A Goetheanum építészeti formái ugyanabból a forrásból származnak, mint amelyből az érzékek feletti dolgokról, világban való megnyilvánulásuk alapján alkotott elképzelések is erednek. Minden, amit Dornachban találhatunk, legyen szobor vagy festmény, ugyanabban az új stílusban jött létre, mint amelyben az Antropozófia is megszületett ebben a modern korban. Aki ellátogat ebbe a szellemtudománynak szentelt iskolába, egyrészt azt fogja tapasztalni, hogy a dobogóról az antropozófiai világképről hallhatunk előadást, másrészt, hogy az épület formái és a festmények, a művészet eszközeivel ugyanazt fejezik ki, mint amiről az előadásban hallhattunk. Ezért, ami a pódiumról elhangzik, csupán egy másik megnyilvánulási formája annak, amit szavakon keresztül megvalósulhat. Az antropozófiának el kell hagynia az emberiség legmélyebb alapjait, melyeknek az elméleti antropozófia csupán egy ága, az oktatás és a művészetek pedig, a többi ág. Ily módon az antropozófia az emberi létezés legkülönbözőbb területein válik hatótényezővé. A Stuttgartban alapított Waldorf iskola semmilyen értelemben sem egy olyan iskola, ahol a gyermekeket a világ részletes antropozófiai felfogására tanítják. Ez egy olyan iskola, ahol maguk a tanárok kevéssé abban, amit tanítanak, hanem sokkal inkább, abban, amit tesznek, s teljes mértékben, abban, ahogy az oktatás művészetét gyakorolják – képességeiket áthatja mindaz, amit az antropozófia nyújt számukra. Utalnunk kellene azokra az irányokra, melyekben a beavatás modern tudománya az emberi élet és tevékenység minden területén bizonyítja hasznosságát. Továbbá működteti és élénkíti a civilizált emberiség vallásos szükségleteit, s mivel ezek a szükségletek szoros összefüggésben állnak a Golgotai misztérium felfogásával, javaslom, foglalkozzunk ezzel a témával.

    Engedjék meg, hogy ahhoz kapcsoljam mondandómat, amit korábban mondtam a képzelethez, ihletettséghez és megérzéshez elvezető modern kori szellemi fejlődés ösvényéről. Bemutattam, hogy a képzelet és koncentráció révén, bizonyos gyakorlatokkal, a diák addig fejlesztheti gondolati erejét, amíg az a szó szoros értelmében valamiféle képzeleti erővé nem válik, ezáltal a gondolat nem csupán azzá válik, ami általában – az érzékszervi benyomások erőteljes életteliségével összehasonlítva, elvont, hideg és vázlatszerű – hanem képzeleti, képi, élénk és életteli, s ezek a tulajdonságok semmiképp sem alacsonyabb rendűek az érzékszervi benyomásoknál. Aki elsajátította képzeleti gondolkodást, olyan életteli dolgot él át, mint amikor a hétköznapi élet során a színek vagy a hangok világáról nyer benyomásokat.

    Azonban a beavatás új tudományának e képzeleti gondolkodást elsajátító tanítványai és az ellenőrizetlen látomásokat és hallucinációknak magukat átadó emberek között van egy lényeges különbség. A látomásoknak és a hallucinációknak kitett emberek nincsenek tisztában azzal, hogy az előttük megjelenő képek szubjektívek; másrészt, azok az emberek, akiknek képzeleti gondolkodása van, teljesen tudatában vannak annak, hogy az, ami megjelenik előttük, nem a külső valóság, hanem valamiféle szubjektív dolog, mely saját belső életünk terméke. Ismerik a képzeletben élő képi világ szubjektív természetét. Azt is tudják, hogy amikor a képzeleti gondolkodáson keresztül észlelik, melyet ,idő szervezetnek’ neveztünk – a formáló erő testet, mely fizikai testünkben, mint szobrászként és építészként tevékenykedik – észlelik az első szellemi érzékfeletti dolgot, amit megtapasztalhatnak, s ami alapvetően saját belső lényünkhöz tartozik.

    Ezután a fejlődési út második lépcsője következik, mikor az emberek annyira erőssé válnak, hogy nem csupán arra képesek, hogy lelkük teljes erejével a képzeleti gondolatban megjelenő elképzelésekre, majd képzeleti képekre koncentráljon, hanem arra is, hogy ezt a képi világot eltávolítsa tudatából, mialatt teljesen éber állapotban marad. Azáltal, hogy a külső szellemi univerzumon keresztül szólal meg, mint pl. a korábbi szubjektív képi világunkkal szembeni objektív képzelet, felkészült rá, hogy szellemi értelemben, valódi képzeleti képek áramoljanak belé a külvilágból. Elérte azt a szintet, melyet inspiráló tudásként írtam le. Saját szellemi lényüket úgy észlelik, mint amely fizikai testétől függetlenül működik, s mint amely a lélek és a szellem világában már akkor jelen volt, mielőtt a fogantatással és a születéssel fizikai testébe került volna. A szellemi világban töltött születés előtti lét és az egész univerzum szellemi valóságainak képét látja maga előtt, s a tudatos ismeretek révén kapcsolatba kerül az ember és az univerzum szellemi valóságával. Így, e képzeleti, inspiráló tudás segítségével felfedezi, mi is volt ő, mielőtt ebben fizikai megtestesülésbe szállt volna le, s ebbe a fizikai testben megszületett volna. Azt is felfedezi, hogy amikor a szellemi világokból leereszkedik, a fizikai életbe magával hozza a gondolat erejét, mellyel a hétköznapi tudatosságában rendelkezik. Mi ez a gondolati erő? Ez az az erő, mellyel az ember már születése előtt, a szellemi világokban eltöltött életében is rendelkezett, ám melyet a hétköznapi tudatosság csak halovány és elvont vázlatban mutat.

    Aztán ezek az emberek felismernek valamit, amit így írhatnánk le: megpillantják a halál kapujában, a halál pillanatában megjelenő képet és látják, hogy a fizikai test már nem tartató egyben és a benne lakó emberi lélek erejével már nem építhető fel, hanem a föld külső tárgyi világban működő erőinek hatalmába kerül; látják, hogy fizikai embertestük a bomlás vagy az égés folyamatán keresztül miként kerül az ásványi erők uralma alá és hogyan válik a földhöz hasonlóvá. Gyakorlatilag látják, hogy amit a születésen keresztül a földi életbe hoztunk ( a lélek érzékelésében) valami olyasféle dolog, amely megsemmisül a fizikai testben, mint ahogy az utóbbi is a földdel válik eggyé halálakor. Amelyet az emberek hétköznapi tudatosságában gondolatainak erejében birtokol, valamiféle olyan dolog, mely a fogantatás és a születés előtt, a szellemi világokban élénk és élettel teli volt, ám ezután megsemmisül a fizikai testben, s ily módon eltompult gondolkodás erejeként jelenik meg a hétköznapi tudatosságban.

 

Tartalomhoz tartozó címkék: ezoterikus-irasok
Házhoz szállítás
Kövess minket!

Ügyfélszolgálat